37 év után újra színpadon a Felt zenészei

Harminchét év hosszú idő egy zenekar életében. Ennyi idő alatt az egykori rétegzenéből hivatkozási pont lehet, a lemezek új generációkhoz jutnak el, és olyan előadók nőnek fel rajtuk, akik az eredeti koncerteket még hírből sem ismerhették. A Felt három zenésze augusztus 15-én ezt a több évtizedes távolságot törölte el egyetlen glasgow-i estével.

Igaz, a név már nem Felt.

A különbség egyetlen betű, de szándékosan nem reunionként hirdették meg a visszatérést. Ahogy a zenészek korábban megfogalmazták: a Feel „a Felt jelen ideje”.

A Glas-Goes Pop közönsége pedig először hallhatta, mit jelent ez a gyakorlatban.

Nem feltámasztani akarták a Feltet

A színpadon Gary Ainge dobos, Marco Thomas basszusgitáros és Philip King gitáros képviselte az egykori zenekart. Hozzájuk Martin Davies billentyűs és Andy Wellings szólógitáros csatlakozott.

A felállásból eleve látszott, hogy nem egy hagyományos nosztalgiakoncert készül.

A Feel instrumentálisan nyúlt a Felt dalaihoz, és már a fellépés előtt egyértelművé tette, hogy nem Lawrence nélkül próbálják eljátszani Lawrence szerepét. Inkább azt a zenei világot veszik elő, amely az ének és a különös dalszövegek mögött néha kevésbé látványosan, de legalább olyan fontos része volt a zenekarnak.

Maurice Deebank gitárjátéka és Martin Duffy billentyűs dallamai meghatározó elemei voltak ennek a világnak. A Feel most ezekből a motívumokból, valamint Lawrence szerzeményeiből épített új, instrumentális nézőpontot.

Tulajdonképpen ugyanazt csinálták, amit egy régi Felt-borítószöveg egykor olyan pontosan megfogalmazott: a zenekar kiszínezi a dalokat.

Csak most harminchét évnyi távolságból.

A „Primitive Painters”-nél mégis visszatért az emberi hang

Az este egyik legszebb fordulata éppen akkor jött, amikor az instrumentális koncepció egy pillanatra félreállt.

A színpadra érkezett a Belle and Sebastian frontembere, Stuart Murdoch, valamint Rhadika, hogy együtt adják elő a Felt 1984-es Primitive Painters című dalát.

Kevés jobb számot lehetett volna választani erre a pillanatra.

A Primitive Painters a Felt egyik legismertebb felvétele, eredeti változatában Elizabeth Fraser, a Cocteau Twins énekese is közreműködött. A dalban már ott van az a lebegő, álomszerű gitárpop, amely később a dream pop és az indie számtalan ágán visszhangzott tovább.

Ezért volt különösen találó, hogy Rhadika is ott állt a színpadon.

A koncert után arról írt, hogy gyerekkora óta meghatározó számára a Felt zenéje, és részben éppen ez a zenekar terelte a dream pop felé. Most pedig annak lehetett részese, hogy a Felt zenészei közel négy évtized után ismét együtt játszanak.

Egy olyan zenekarnál, amelynek hatása mindig sokkal nagyobbnak bizonyult a kereskedelmi sikereinél, nehéz ennél pontosabban megmutatni, hogyan öröklődik tovább egy életmű.

Tíz album, tíz év – aztán vége

A Felt történetének különös erejéhez hozzátartozik, hogy Lawrence szinte koncepcióként kezelte a zenekar létezését.

A formáció a hetvenes évek végén indult, majd az 1982-es Crumbling the Antiseptic Beauty albumtól kezdve saját, azonnal felismerhető helyet alakított ki a brit gitárzenében. Törékeny gitárdallamok, visszafogott ének, orgonák és egyfajta távolságtartó elegancia jellemezte őket – olyan zene, amely sosem könyörgött a figyelemért.

A nyolcvanas évek végére tíz album állt mögöttük. Az utolsó, a Me and a Monkey on the Moon 1989-ben jelent meg.

Aztán Lawrence lezárta a történetet.

Nem következett belőle évtizedeken át tartó reunionkörforgás. Nem indultak el néhány évente újra a régi lemezek évfordulóival. A Felt egyszerűen ott maradt abban a korszakban, amelyben megszületett, miközben a hatása tovább dolgozott más zenekarokban.

Talán ezért is volt súlya a glasgow-i estének.

A Felt múlt idő. A Feel jelen idő.

A Feel név első hallásra akár játékos megoldásnak is tűnhet, valójában pontosan kijelöli, mit akarnak ezek a zenészek kezdeni a saját múltjukkal.

Nem állítják, hogy a Felt visszatért.

Lawrence nincs ott. Maurice Deebank nincs ott. Martin Duffy pedig már nem is lehet ott: a billentyűs 2022-ben meghalt.

A régi zenekart tehát nem lehet egyszerűen újra összerakni, mintha 1989 óta csak egy hosszú szünet telt volna el.

A dalok viszont megmaradtak.

És augusztus 15-én Glasgow-ban három ember, aki annak idején belülről élte ezt a zenét, ismét elővette őket. Körülöttük pedig már ott állt egy másik generáció is: Stuart Murdoch, akinek saját zenekarában tovább él a brit indie pop öröksége, és Rhadika, aki évtizedekkel később talált rá ugyanerre a világra.