Az új luxus: amikor a gazdagok már nem esznek

A Succession sorozat egyik ikonikus jelenetében Logan Roy elutasítja a fényűző tálcás tengeri herkentyűket, és inkább pizzát rendel. Ez a pillanat tökéletesen mutatja, hogyan változott meg az étkezés jelentése: ma már a státuszt az mutatja, amit nem eszünk meg, nem pedig az, amit igen.

A valóságban is hasonló trend figyelhető meg a gazdagok körében. A Twitter társalapítója, Jack Dorsey például napi 22 órát böjtöl, míg a biohacker Bryan Johnson 23 órás étrendet követ. A Szilícium-völgy dolgozói egyre gyakrabban helyettesítik a hagyományos étkezéseket Soylent vagy Huel típusú shake-ekkel, hogy „optimalizálják” életvitelüket – vagyis a hatékonyság kedvéért lemondanak az evés élményéről.

A státusz szimbolikája ezzel új irányt vett. Míg régen a ritka és drága ételek – például fűszerek, vadak vagy egzotikus alapanyagok – jelentették a gazdagságot, ma az ételről való lemondás vált a végső luxussá. Az elit tagjai nemcsak azért diétáznak, mert egészségesek akarnak lenni, hanem mert ezzel az önfegyelem és kontroll képét közvetítik. Az Ozempic, a felső tízezer kedvenc fogyasztószere, már-már státuszjelképpé vált, hiszen elnyomja az éhséget, és így „könnyebb nem enni”.

A testkép és az étkezés összefonódása sem új, de soha nem volt ennyire társadalmi kérdés. A vékony testalkat, ami korábban a szegénység jele volt, mára a gazdagság szimbóluma lett, hiszen csak a tehetősek engedhetik meg maguknak a drágább, egészségesebb ételeket és a magánorvosi ellátást. Bár a testpozitív mozgalom próbálja lebontani ezeket a korlátokat, a társadalom továbbra is a karcsúságot és az önfegyelmet dicsőíti.

Az étkezés elhagyása tehát nem pusztán étrendi döntés, hanem a társadalmi elitizmus új formája. A „nem evés” lett az új státuszszimbólum – egyfajta spirituális és gazdasági hatalmi gesztus, amely a szegények számára elérhetetlen.

Végső soron azonban egy dolog nem változott: az ember nem élhet étel nélkül. Talán épp ezért lenne érdemes újra felfedezni az evés örömét, és nem büntetésként vagy státuszként, hanem közösségi élményként tekinteni rá – ahogyan azt Logan Roy tette, amikor inkább egy szelet pizzát választott.