Már nem dalokra keresünk rá, hanem megkérjük a gépet, mit hallgassunk

„Játssz valami tágas és gyönyörű zenét, amit még nem hallottam. Ne legyen benne ének. Zongora jöhet, de semmi túl érzelgős.”

Ki kerül sorra egy ilyen kérés után?

A hallgató nem írt be előadót vagy dalcímet. Nem nevezett meg műfajt, nem választott lejátszási listát, és az ajánlók között sem kezdett böngészni. Egyszerűen elmondta, milyen érzést keres, majd átengedte a döntést a rendszernek.

Ez elsőre nem tűnik forradalmi változásnak. A streamingplatformok évek óta ajánlanak zenéket hangulat, hallgatási előzmények és hasonló előadók alapján. A beszélgetős felület azonban egy lényeges ponton máshogy működik: a felhasználónak már azt sem kell tudnia, milyen kategóriában kezdjen keresni.

Elég néhány hétköznapi mondat. Lehet kérni zenét egy esős vonatúthoz, egy hajnali munkához vagy egy olyan vacsorához, amelyhez nem illik semmi túl ismert. A rendszer értelmezi a hangulatot, a helyzetet és a kizárásokat, majd kiválaszt valamit.

A hallgató számára ez kényelmes. A zenész számára azonban új és egyelőre nehezen átlátható kapuőrt jelent.

Mindig állt valaki a zenész és a közönség között

A hangfelvétel-ipar történetében sosem volt teljesen közvetlen kapcsolat az előadó és a hallgató között. Mindig akadt valaki, aki eldöntötte, melyik zene kap helyet, figyelmet és esélyt.

A lemezboltban a készletgazda és az eladó határozta meg, mi kerül a polcokra, mit tesznek a kirakatba, és melyik albumot ajánlják annak, aki tanácstalanul érkezett. Nemcsak a közönség ízlése formálta a kínálatot: a kínálat is formálta a közönség ízlését.

A rádióban programigazgatók, szerkesztők, DJ-k, promóterek és kiadók válogattak. Egy dal attól még nem jutott el a hallgatókhoz, hogy jó volt vagy megjelent. Valakinek műsorba kellett tennie, valakinek el kellett hinnie róla, hogy beleillik az adott rádió hangzásába és közönségébe.

Később az MTV, a zenei sajtó, a kiadók A&R-részlegei, a terjesztők és a bolti beszerzők is részt vettek ugyanebben a folyamatban. Különböző pozíciókból, különböző érdekek mentén döntöttek arról, mi számít fontosnak, eladhatónak vagy éppen következő nagy dobásnak.

Az internet ehhez képest a kapuőrök eltűnését ígérte. Elméletben bárki elkészíthette és megjelentethette a saját zenéjét, majd közvetlenül elérhette vele a világ közönségét.

Ez technikailag nagyrészt meg is valósult. A hozzáférés azonban nem azonos a láthatósággal.

Attól, hogy egy dal elérhető, még nem biztos, hogy bárki megtalálja. A polcok ugyan végtelenné váltak, de a hallgatók figyelme nem. Valaminek továbbra is el kellett döntenie, mi kerüljön eléjük.

A régi kapuőrök ezért nem tűntek el. Automatizálódtak.

Az algoritmus lett az új lemezbolti eladó

A keresők, a közösségi platformok, a streamingfelületek és az ajánlórendszerek vették át a válogatás egy részét. Ezek már nem úgy működtek, mint egyetlen rádiós szerkesztő vagy lemezbolti alkalmazott, de ugyanúgy rangsoroltak.

A találati listákon valaminek elsőnek kellett lennie, más tartalmak pedig hátrébb kerültek. A közösségi felületek eldöntötték, melyik videót mutatják meg több embernek. A streamingplatformok lejátszási listái és ajánlói egyes dalokat új hallgatók elé vittek, másokat pedig szinte láthatatlanul hagytak.

Az előadók és kiadók ehhez az új rendszerhez is alkalmazkodtak. Már nemcsak az számított, mit játszik a rádió vagy miről ír a sajtó, hanem az is, melyik dal talál helyet egy fontos playlisten, hogyan teljesít az első néhány másodpercben, és milyen jeleket kap róla az ajánlóalgoritmus.

A beszélgetős zenei felületek újabb változást hozhatnak. Ezek ugyanis nemcsak rangsorolják a lehetőségeket, hanem egyre gyakrabban maguk hozzák meg a végső döntést.

A kereséshez még tudni kellett valamit

A hagyományos keresés feltételezte, hogy a hallgatónak már van valamilyen kiindulópontja. Ismer egy előadót, egy számcímet, egy albumot vagy legalább egy műfaji meghatározást.

Akkor is kellett valamilyen kapaszkodó, ha valaki nem konkrét zenét keresett. Beírhatta például, hogy „ambient zongora”, „hetvenes évekbeli brazil jazz” vagy „Peter Gabrielhez hasonló előadók”. A találatok között már segíthetett a rendszer, de az első irányt a felhasználónak kellett kijelölnie.

A beszélgetős felületeken ennél jóval kevesebb is elég. A hallgató nem zenei fogalmakban, hanem saját helyzetében gondolkodik.

Nem kell tudnia, mit jelent az ambient, milyen alműfajhoz tartozhat az elképzelt hangzás, vagy melyik ismert előadóhoz érdemes hasonlítania. Elég annyit mondania, hogy valami szellős, szép és instrumentális zenét szeretne, amelyben lehet zongora, de nem válik érzelgőssé.

A kérés egyszerre tartalmaz hangulatot, hangszerelési feltételt, kizárást és egy nehezen mérhető ízlésbeli határt. A rendszernek ezekből kell megértenie, mit jelent az adott hallgató számára a „túl érzelgős”, majd egy konkrét zenével kell válaszolnia.

Itt már nem egyszerűen arról van szó, hogy a gép segít megtalálni valamit. A gép választ.

Nem a kattintásért, hanem a válaszért folyik majd a verseny

A zenészek eddig azért küzdöttek, hogy dalaik bekerüljenek a keresési eredmények közé, megjelenjenek egy ajánlóban vagy helyet kapjanak egy szerkesztett lejátszási listán. A beszélgetős rendszereknél más lesz a kérdés.

Amikor valaki azt kéri, hogy induljon el egy korábban nem hallott, tágas és gyönyörű instrumentális zene, mi alapján kerül kiválasztásra a válasz?

Milyen tulajdonságokból állapítja meg a rendszer, hogy egy felvétel „tágas”? Honnan tudja, hogy gyönyörű, de nem túl érzelmes? Előnyben részesíti azt, amit már sokan hallgatnak, vagy valóban képes ismeretlenebb zenét találni? Hogyan dönt két olyan dal között, amelyek elvileg egyformán megfelelnek a kérésnek?

A zenész számára pedig még közvetlenebb a kérdés: mit kell tudnia a rendszernek egy dalról ahhoz, hogy egyáltalán számításba vegye?

A hagyományos online láthatóságban legalább nagyjából érthető volt a cél. Megfelelő címekre, leírásokra, megjelenésekre, ajánlásokra, sajtómegjelenésekre és hallgatói aktivitásra volt szükség. A beszélgetős rendszerekben viszont nem feltétlenül a legjobban kereshető felvétel nyer, hanem az, amelyet a gép a kérdésre adott legjobb válasznak ítél.

Ez alapvetően változtathatja meg a zenefelfedezés logikáját. A dalnak már nemcsak egy műfaji polcon, egy playlisten vagy egy találati listán kell helyet szereznie. Be kell illeszkednie olyan emberi kérésekbe is, amelyeket korábban senki sem próbált egységes kategóriákba rendezni.

Az új kapuőr barátként beszél

A rádiós szerkesztőről, a lemezbolti eladóról vagy a playlist készítőjéről mindenki tudta, hogy válogat. A beszélgetős rendszer ennél kevésbé látható módon gyakorolja ugyanezt a hatalmat.

Nem úgy jelenik meg, mint egy iparági döntéshozó. Nem közli, hogy több ezer dal közül rangsorolt, és bizonyos felvételeket kizárt. Egyszerűen válaszol, ráadásul olyan hangon, mintha ismerné a hallgatót, értené a hangulatát, és személyes ajánlást adna neki.

Éppen ettől válhat különösen erős kapuőrré. A felhasználó nem feltétlenül érzékeli a háttérben zajló kiválasztást. Csak megfogalmaz egy kérést, majd megszólal a zene.

A következő nagy zenefelfedezési verseny ezért már nem feltétlenül a kattintásokról szól. Nem is kizárólag arról, ki kerül be a legtöbb lejátszási listára.

A tét az lesz, hogy amikor egy hallgató néhány mondatban elmondja, mire vágyik, a rendszer kinek a zenéjét választja válaszként.