A The Strokes Tokióban vitte először végig a Lonely In The Future-t

A The Strokes egy olyan dallal nyitotta tokiói koncertjét, amelyet a közönség egy része már évek óta ismert – mégsem hallhatott soha igazán. A Lonely In The Future augusztus 14-én, a Summer Sonic nyitónapján szólalt meg először teljes egészében élőben, rögtön a 18 számos főfellépői műsor elején.

Nem az a fajta premier volt, amikor egy zenekar teljesen ismeretlen dalt dob oda a közönségnek. A szám korábban már fel-felbukkant a The Strokes koncertjein, de inkább jamként, formálódó ötletként létezett. 2023 augusztusában, a dél-koreai Incheon Pentaport Rock Festivalon egy rövidített változatot is eljátszottak belőle.

Tokióban viszont már nem vázlatként került elő.

A ZOZO Marine Stadiumban Julian Casablancasék ezzel indították az estét, majd szinte azonnal visszanyúltak a kezdetekhez a Hard To Explainnel. Néhány perc alatt huszonöt év Strokes-története került egymás mellé: egy friss dal és az a 2001-es szám, amely még akkor született, amikor az öt New York-i srác körül éppen elkezdett felbolydulni a gitárzene.

Ez az ellentét most különösen jól áll nekik.

Egy dal, amely a közönség előtt nőtt fel

A Lonely In The Future történetében van valami abból a spontaneitásból, amely mindig is hozzátartozott a The Strokes koncertjeihez. Casablancasék sosem tűntek olyan zenekarnak, amelynek színpadán minden másodpercet előre kimérnek. Dalok csúsznak szét, frontemberi megjegyzések törik meg a lendületet, néha pedig olyan zenei ötletek jelennek meg, amelyekről akkor még senki nem tudja, lesz-e belőlük valami.

Ebből a félhomályból érkezett meg most a Lonely In The Future a kész repertoárba.

A dal időközben a Reality Awaits harmadik száma lett. A múlt hónapban megjelent lemez hat év után az első új Strokes-album, és a 2020-as The New Abnormal folytatásaként különös helyzetben találja a zenekart: már rég nincs szükségük arra, hogy bizonyítsák a jelentőségüket, de arra igen, hogy legyen értelme új Strokes-lemezt készíteni.

A tokiói koncert alapján pedig nem akarják az új anyagot néhány kötelező számmal letudni a slágerek között.

A Lonely In The Future mellé bekerült a Going Shopping és a Dine N’Dash is. Három dal egy friss albumról már elég ahhoz, hogy ne puszta turnéürügyként legyen jelen az új lemez, különösen egy fesztivál főfellépői műsorában, ahol a közönség jelentős része érthetően a régi dalokra vár.

Azokból pedig Tokióban sem volt hiány.

A Reptilia és a Last Nite továbbra is megkerülhetetlen

A The Strokes azon zenekarok közé tartozik, amelyeknek saját múltjukkal is meg kell küzdeniük minden alkalommal, amikor új lemezt készítenek. A Last Nite, a Someday, a Hard To Explain vagy a Reptilia már nem egyszerűen régi számok. Egy korszak hangjai.

Amikor a 2000-es évek elején megjelentek, a rockzene éppen elég kényelmesen érezte magát ahhoz, hogy öt New York-i srác kopott farmerben és néhány feltűnően egyszerű gitárriff segítségével ismét veszélyesnek tűnjön. Az Is This It hatása azóta jóval túlnőtt magán a zenekaron, és ez az örökség minden Strokes-koncerten ott áll a színpad szélén.

Tokióban sem próbáltak elfutni előle.

A Someday már a műsor első harmadában megérkezett, később jött a Reptilia, majd a Last Nite. Közben azonban olyan későbbi dalok is helyet kaptak, mint a Life Is Simple In The Moonlight, a Threat Of Joy, a Bad Decisions és a The Adults Are Talking.

Utóbbi különösen sokat mond arról, hogyan változott meg a zenekar katalógusa. A The New Abnormal egyik kulcsdala mára szinte ugyanolyan természetesen ül egy Strokes-koncerten, mint azok a számok, amelyek húsz évvel korábban tették őket világhírűvé.

A ráadás pedig már tiszta időutazás volt: You Only Live Once, Soma, majd zárásként Ode To The Mets.

Már nem csak a kétezres évek nagy visszatérői

Ez azért is érdekes, mert a The Strokes pályája hosszú ideig úgy nézett ki, mintha folyamatosan a saját debütálásának árnyékából próbálna kijutni. Az első két album után jöttek a szünetek, mellékprojektek, eltérő ambíciók és olyan lemezek, amelyek körül már korántsem alakult ki ugyanaz az egyöntetű lelkesedés.

Aztán a The New Abnormal valamit helyretett.

Nem azért, mert megpróbálta újrajátszani 2001-et, hanem mert ismét úgy szólt rajta a zenekar, mintha az öt tag ugyanabba az irányba figyelne. A Reality Awaits most ezt a történetet folytatja, és a hozzá kapcsolódó turnékon már az is látszik, hogy az új korszak dalai fokozatosan saját helyet követelnek maguknak a régi nagyágyúk mellett.

Közben a The Strokes körül ismét van valamiféle könnyedség is.

Az Outside Lands fesztiválon például Charli XCX ugrott be hozzájuk a Take It Or Leave It erejéig, Casablancas pedig „az albumeladások királynőjeként” konferálta fel. Egy váratlan találkozás volt két olyan előadó között, akik egészen más korszakból és más zenei világból érkeztek, mégis ugyanannak a fesztiválközönségnek tudnak ma már természetesen működni.

Tokióban nem kellett vendég ahhoz, hogy legyen hasonlóan emlékezetes pillanat.

Elég volt egy dal, amely éveken keresztül kereste a végleges formáját.

A Lonely In The Future sokáig afféle nyitva hagyott Strokes-mondat volt: egy koncerten elkezdett ötlet, amelyről nem lehetett tudni, visszatér-e még valaha. Most lemezdal lett belőle, Tokióban pedig először az elejétől a végéig eljátszották.