Ambienttől Synth-Popig: Helene Rickhard – Everlasting High

A norvég producer és DJ, Helene Rickhard új albuma, az Everlasting High finoman lebeg az ambient, a synth-pop, a kozmikus diszkó és az álomszerű electronica határvidékén. A lemez az oslói Snicksnack Music gondozásában jelent meg — annál a kiadónál, amely mögött az Ost & Kjex áll.

Rickhard zenéjében most sincs kapkodás vagy harsányság. Inkább olyan, mintha emlékfoszlányok, régi érzések és lassan mozgó fények úsznának át a hangszórókon. Az Everlasting High egyszerre nosztalgikus és futurisztikus: meleg analóg textúrák, lebegő szintik és visszafogott groove-ok építik fel azt a világot, amelyben könnyű teljesen elveszni.

A producer nagyon korán beleszeretett az elektronikus hangszerekbe. Tízévesen kezdett pénzt gyűjteni az első szintetizátorára, ami végül egy Casio ToneBank lett. Később a Roland Keyboard Schoolba is járt, ahol Richard Clayderman-darabokat tanult játszani — de gyorsan rájött, hogy nem ezt a világot keresi. Sokkal jobban vonzották azok a hangzások, amelyeket a rádióban hallott, például Jean-Michel Jarre futurisztikus univerzuma.

Az igazi fordulópontot az jelentette, amikor az unokatestvére megmutatta neki a samplinget, a trackereket és a Commodore 64 lehetőségeit. Innen már nem volt visszaút: eldöntötte, hogy saját zenéket akar készíteni.

Az Everlasting High dalai egyébként nem friss szerzemények — Rickhard szerint a számok már évekkel ezelőtt elkészültek, így a lemez inkább egy lezárt korszak pillanatfelvétele. Ma már több dolgot másképp csinálna rajta, miközben új anyagokon dolgozik: részben tánctérközelibb trekkeken, részben pedig ambient és shoegaze felé húzó zenéken.

A zenéjét leginkább érzelmekből és atmoszférákból építi. Néha egy konkrét élmény indít el egy dalt, máskor csak egyetlen hangminta vagy textúra. A trendek különösebben nem foglalkoztatják — sokkal inkább saját belső világából dolgozik.

Ebben valószínűleg szerepe van annak is, hogy egy kis dél-norvég tengerparti városban nőtt fel, ahol a kívülállóság érzése és a természet közelsége egyszerre formálta a képzeletét. Ezek a hatások ma is erősen hallhatók a zenéjén: az Everlasting High nem a klubok túlvezérelt pillanatairól szól, hanem arról az érzésről, amikor hajnalban még mindig ott lebeg benned az este utolsó visszhangja.