ARTBAT megmutatta, mire képes az új Pacha New York

Vannak esték, amikor nem a látvány, nem a telefonok kijelzője és nem a közösségi médiára gyártott pillanatok viszik a prímet. Péntek este a Pacha New Yorkban a zene volt a főszereplő, és ezt az első hangtól az utolsóig érezni lehetett. Az ARTBAT végre megérkezett a klub első szezonjának legjobban várt fellépői közé, és olyan szettet rakott össze, amely pontosan megmutatta, milyen irányba szeretne haladni az újjászületett helyszín.

Az estét David Lindmer nyitotta, aki fokozatosan építkező groove-okkal készítette elő a terepet. Nem sietett, nem próbálta túlkiabálni az estét – hagyta, hogy a terem együtt lélegezzen a zenével, miközben lassan megtelt a tánctér.

Utána Sainte Vie vette át a pultot, és finoman átkormányozta a hangulatot a melodikusabb világ felé. A producer közvetlenül a Tomorrowland után érkezett New Yorkba, és ezt a fesztiválos energiát is magával hozta, miközben elegáns, érzelmes válogatással készítette elő az est főszereplőit.

Amikor Artur Kryvenko és Vitaliy Limarenko, vagyis az ARTBAT a lejátszók mögé állt, a klub már teljesen megtelt. A duó azonban nem a gyors csúcspontokra épített.

Hűek maradtak ahhoz a dramaturgiához, amely az Upperground kiadó és rendezvénysorozat védjegyévé vált. Hosszú, lassan kibontakozó felvezetések, mélyen pulzáló basszusok és filmszerű dallamok váltották egymást, miközben minden dropnak valódi súlya maradt.

A kétórás szettben ismert saját produkciók, friss edit-ek és még kiadatlan zenék is helyet kaptak. A legjobb pillanatok éppen abból születtek, hogy a közönség sosem lehetett biztos benne, merre fordul tovább az este.

A koncert erejét ugyanakkor nemcsak az ARTBAT teljesítménye adta.

Az új Pacha New York egyik legnagyobb erénye jelenleg az, hogy nem próbálja túlírni a fellépőit. A vizuálok látványosak voltak, de csak akkor kerültek előtérbe, amikor valóban hozzáadtak az élményhez. A monumentális LED-falak végig a zene szolgálatában maradtak, nem pedig fordítva.

A klub hangrendszere szintén sokat tett hozzá az estéhez. A basszusok végig feszesen, mégis tisztán szóltak, a melodikus breakdownok pedig kellő teret kaptak ahhoz, hogy valóban feloldják a feszültséget.

Legalább ennyire fontos volt a közönség reakciója.

A résztvevők beszámolói szerint a klub nem volt túlzsúfolva, így a tánctéren végig maradt hely mozogni. A hangulat inkább egy klasszikus klubestet idézett, mint egy kizárólag a közösségi médiának szánt eseményt: az emberek egymásra és a zenére figyeltek, nem a telefonjuk kijelzőjére.

Ez sokat elárul arról is, milyen irányba formálódik a Pacha New York új identitása. A klub láthatóan arra törekszik, hogy a fellépők és a hangzás kerüljön ismét a középpontba, ne pedig a túlméretezett látványelemek vagy a folyamatos vizuális inger.

Az ARTBAT fellépése ezt az elképzelést tökéletesen alátámasztotta. Nem egy látványos show-t kaptak a nézők, hanem egy tudatosan felépített klubélményt, ahol minden átvezetésnek, minden csendnek és minden felrobbanó pillanatnak megvolt a maga helye.

Ha az első szezonból egy estét kellene kiemelni, amely megmutatta, mire lehet képes az új Pacha New York, ez jó eséllyel ott lenne a lista élén.