Elektronikus szorongásra vált a Beef második évada

A Beef első évada a kilencvenes évek alternatív rockjának nyers, karcos energiájára építette fel saját idegrendszerét.

A gitárzaj, a torz analóg textúrák és a folyamatos feszültség tökéletesen tükrözték azt a belső dühöt és feldolgozatlan frusztrációt, amely a történet mozgatórugója volt.

A második évad azonban teljesen más irányba fordul.

A készítők ezúttal a 2010-es évek elektronikus tánczenéjéhez, synth-popjához és indie dance-himnuszaihoz nyúltak, hogy új pszichológiai teret hozzanak létre.

És ez a váltás nem pusztán hangulati játék.

A soundtrack most kifejezetten arra épít, hogy a felszabadultságra írt klubslágereket nyomasztó, túlstimulált idegrendszeri állapotként fordítsa vissza a nézőre.

A sorozat zenei világa ezzel szinte fegyverként használja a korszak legismertebb elektronikus himnuszait.

A klubzene itt már nem eufóriát jelent, hanem digitális túlterhelést.

A végtelen impulzusok, a folyamatos ingerbombázás és az érzelmi kiüresedés hangzó leképezését.

A második évad eredeti zenei anyagát Finneas O’Connell jegyzi, aki egy 32 tételből álló score-t komponált a történethez.

Ez az eredeti zenei réteg a licencelt számokkal együtt építi fel azt a hideg, mechanikus közeget, amelyben a szereplők mozognak.

A nyitány rögtön kijelöli az irányt.

Az első epizódban Disclosure „You & Me” című számának Flume-remixe szólal meg, amely egyszerre idézi fel a 2010-es évek fesztiválromantikáját és teremt valami nyugtalanítóan lebegő atmoszférát.

A második részben felbukkan a Daft Punk „Get Lucky”, amely ebben a kontextusban már nem a gondtalan groove-ról szól, hanem szinte ironikus ellenpontként működik.

A harmadik epizódban Zedd „Clarity”, valamint Nero „Doomsday” és M83 „Midnight City” teremtik meg azt a fojtott, mégis pulzáló feszültséget, amely végigkíséri az évadot.

Különösen erős pillanatot hoz a negyedik rész, ahol La Roux „In For The Kill” című dalának Skream-féle remixváltozata robban be.

A dubstepes feszültségépítés itt már szinte fizikai nyomásként nehezedik a jelenetekre.

A hetedik epizódban Classixx és Nancy Whang „All You’re Waiting For” című dala kap hangsúlyos szerepet, finomabb, de ugyanolyan nyugtalanító elektronikus textúrával.

Az évad egyik legizgalmasabb rétege azonban a bloghouse és indie-electro korszak tudatos visszahívása.

Hot Chip több ponton is visszatér, köztük a „Boy From School”, a „Ready for the Floor” és az „Over and Over”című számokkal.

Ezek a dalok eredetileg játékos, táncolható energiát képviseltek, itt azonban új jelentést kapnak.

Hasonlóan erős választás The Rapture „It Takes Time To Be A Man”, amely a hatodik részben hangzik el, valamint a Yeah Yeah Yeahs „Heads Will Roll” A-Trak-remixe, amely az évad egyik legerősebb klubzenei pillanata.

A legérdekesebb ebben a zenei koncepcióban az, ahogyan a sorozat kifordítja ezeknek a számoknak az eredeti jelentését.

A 2010-es évek elektronikus himnuszai eredetileg felszabadulásról, közösségi extázisról és kollektív eufóriáról szóltak.

A Beef második évada ugyanezeket a dalokat egy túlpörgött, kiüresedett világ hangképeként használja.

Mintha ugyanazok a frekvenciák most már nem felemelnének, hanem lassan szétfeszítenék a szereplők idegrendszerét.

Ez teszi a második évad soundtrackjét különösen erőssé.

Nem egyszerű nosztalgiaépítésről van szó, hanem a klubkultúra hangjainak pszichológiai újraértelmezéséről.

A Beef ezzel azt mutatja meg, hogy ugyanaz a zene, amely egykor szabadságot jelentett, egy másik korszakban könnyen válhat a modern szorongás tökéletes aláfestésévé.