BIIANCO új dala megnyitja a near_sight világát

A cím kérdez, a zene pedig néhány másodperc alatt válaszol: a dobos egyszerre van mindenhol és sehol. A where_the_drummer_at? ütőhangszerei nem egy hagyományos zenekari játék fegyelmét követik, hanem darabokra vágott ritmusokként száguldanak végig a számon.

BIIANCO augusztus 19-én, az Ultra Records gondozásában adta ki az új dalt. A New Yorkban született, jelenleg Londonban élő producer, énekes és multiinstrumentalista ezzel vezeti fel következő, két EP-re bontott projektjének első fejezetét, a near_sightot.

A szám egy savas szintetizátorfutammal húzza meg saját határait, majd gyors breakbeatek és kemény, előretolt dobok közé löki a hallgatót. A kétezres évek melodikus trance-hangulata ott lebeg a háttérben, de a produkció nem nosztalgikus rekonstrukció. Túl nyugtalan hozzá. Az acid folyamatosan marja a dallamokat, a ritmus pedig mindig egy fél lépéssel előrébb jár annál, ahol kényelmes lenne.

BIIANCO vokálja ennek a gépezetnek nem díszítőeleme. Az emberi hang időnként beleolvad az elektronikus rétegekbe, máskor keresztülvág rajtuk, mintha saját helyét próbálná visszafoglalni a produkcióban. Ettől a where_the_drummer_at?nem pusztán lendületes klubtrekk, hanem a készülő projekt alapkonfliktusának első működő jelenete.

A nagyobb koncepció a „Machine vs. Human”, vagyis a gép és az ember viszonyára épül. A sorozat első, Machine oldala azt vizsgálja, hogyan alakította a technológia BIIANCO kreativitását, kapcsolatait és személyes világát. Ez különösen találó egy olyan előadónál, akinek nemzetközi közönsége nagyrészt szintetizátorokkal és élő loopokkal rögzített, milliós nézettségű videókon keresztül épült fel.

A technológia itt egyszerre hangszer, közvetítő és ellenfél. Lehetővé teszi, hogy egyetlen ember komplett hangrendszert mozgasson meg, miközben könnyen el is takarhatja azt, aki a gépeket irányítja. A where_the_drummer_at? ezt az ellentmondást nem hosszú magyarázattal, hanem hangokkal teszi érzékelhetővé: programozott ritmusokkal, analóg érzetű savakkal és egy vokállal, amely nem hajlandó eltűnni a rendszerben.

BIIANCO zenéje eleve nehezen fér el egyetlen műfaji fiókban. Acid, breakbeat, techno, neo-trance és klasszikus rave találkozik benne, de nem gondosan elválasztott blokkokként. Inkább úgy, mintha egy túlterhelt keverőpulton egyszerre nyitnák meg az összes csatornát, majd az utolsó pillanatban mégis rend állna össze a zajból.

Ugyanez a feszültség működteti az élő fellépéseket is. BIIANCO szettjeiben a DJ-zés élő hangszerekkel, analóg hardverrel, moduláris szintetizátorokkal és énekkel keveredik. A forma félúton marad a klubszett és a koncert között: elég rugalmas ahhoz, hogy reagáljon a tánctérre, de elég személyes ahhoz, hogy ne tűnjön előre összerakott lejátszási listának.

Az elmúlt hónapokban ez a hibrid műsor Los Angelestől a Tomorrowlanden és a londoni Boiler Room Festivalon át az amszterdami Lofiig, a roermondi Solar Festivalig és a riccionei Cocoricòig jutott. Augusztus végén BIIANCO egyetlen hét alatt három német fesztiválon is megfordult: Berlinben a TFELD-en, majd Eningenben a WALD-on és Dürenben a NIBIIRI-n lépett fel.

A következő időszakban Franciaország, Chile, Kolumbia és az Egyesült Államok felé folytatódik a turné, közben pedig újraindulnak a GAIA klubesemények is. Ezek a bulik nem egyszerű kísérőprogramjai a megjelenéseknek, hanem ugyanannak a világnak a fizikai terei: gyors, kísérletező tánczene, amelyben az előadó és a technika közötti határ folyamatosan elmosódik.

A where_the_drummer_at? azért erős nyitány, mert nem akarja eldönteni, hogy a gép vagy az ember győz. Inkább összeereszti őket. A ritmus egyre pontosabb, a produkció egyre sűrűbb, BIIANCO hangja pedig végig ott marad a fogaskerekek között. Nem kívülről figyeli a gépet, hanem belülről próbálja irányítani.