13 év után hátborzongató pontossággal tért vissza a Boards of Canada

Tizenhárom év várakozás után végre új albummal jelentkezett a Boards of Canada, és már az első percek alapján világos: a testvérpár nem egyszerűen visszatért, hanem újradefiniálta saját hangzásvilágát.

Az Inferno második tétele, a Prophecy at 1420 MHz századik másodpercénél bekövetkező törés azonnal kijelöli az album koordinátáit. Egy vakítóan precíz dob- és gitárrobbantás hasít végig a kompozíción, olyan könyörtelen pontossággal, amely ritkán társult eddig a duó zenéjéhez.

Ez a megszólalás egyszerre nyugtalanító és klinikusan tiszta. Nem az a szemcsés, ködbe burkolózó melankólia, amely a Tomorrow’s Harvest legsötétebb pillanatait jellemezte, hanem valami jóval direktebb, hidegebb és tapinthatóbb.

A gitárok jelenléte önmagában nem meglepetés a skót párostól – elég visszagondolni a The Campfire Headphaseorganikus világára –, de az Inferno egészen más irányba viszi ezt az eszköztárat.

Míg a 2005-ös album intimebb, befelé forduló atmoszférát teremtett, addig ez az új anyag monumentális terekben gondolkodik. Olyan érzés hallgatni, mintha a Boards of Canada saját mikrouniverzumát most először vetítené ki stadionméretű dimenziókba.

A Hydrogen Helium Lithium Leviathan különösen erős példája ennek. A dal egyszerre idézi meg a My Bloody Valentine zajtextúráit, Wendy Carlos futurista klasszicizmusát, miközben a háttérben ott pulzál valami grandiózus, szinte stadionrockos lendület.

Az Into the Magic Land már-már élő zenekari megszólalásként hat. A dobok fizikai jelenléte, a basszus lüktetése és a húrok finom rezdülése olyan közvetlenséget ad a dalnak, amely ritkán volt ennyire hangsúlyos a duó életművében.

Az Arena Americanada címében is játékosan utal a túlméretezett gesztusokra, mégis elegánsan elkerüli az arénarock kliséit. A kompozíció valahol a nyolcvanas évekbeli Pink Floyd és a klasszikus BoC-nosztalgia közös metszetében lebeg.

Közben több ponton visszaköszön a hetvenes évek eleji kosmische szellemiség is. A You Retreat in Time and Spaceolyan, mintha elveszett felvétel lenne egy alternatív idővonalról, ahol a Boards of Canada a Tangerine Dream vagy a Harmonia kortársaként alkotott volna.

Az album egyik legizgalmasabb fejleménye ugyanakkor a vokálkezelés. A duó mindig is mesterien bánt a talált hangmintákkal és töredékes emberi hangokkal, de az Inferno ezen a téren is új hangsúlyokat hoz.

A Father and Son különösen erős ebből a szempontból: az egymásra épülő, eltérő karakterű éneksávok nem pusztán texturális elemek, hanem önálló dallami szervezőerőként működnek, kifejezetten kísérteties hatást keltve.

Az Inferno nem radikális szakítás a múlttal, sokkal inkább annak pengeéles továbbgondolása. A Boards of Canada továbbra is ugyanazzal a melankolikus érzékenységgel dolgozik, csak most minden eddiginél tisztábban, nagyobb léptékben és dermesztőbb pontossággal szólal meg.