Bob Dylan „ősi viking léleknek” nevezte Willie Nelsont

Bob Dylan ritkán ír úgy zenésztársairól, mint ahogyan most tette Willie Nelson esetében. A New Yorker egyik friss profilcikke – Hogyan látja Willie Nelson Amerikát – arra kérte fel a folk legendát, hogy fogalmazza meg, mit jelent számára a countryzene egyik legnagyobb alakja. Dylan válasza inkább költői látomás lett, mint hagyományos portré.

Dylan és Nelson kapcsolata évtizedekre nyúlik vissza. 1993-ban dolgoztak együtt a „Heartland” című dalon, majd nemrég újra közös színpadra álltak a 2025-ös Outlaw Music Festival turnén, amelyet Nelson alapított. A cikkben Dylan nem életrajzi adatokat sorol, hanem megpróbálja megragadni azt, ami szerinte megfoghatatlan.

„Hogyan adhatnánk értelmet neki? Hogyan definiálnánk a meghatározhatatlant vagy a felfoghatatlant?” – teszi fel a kérdést, majd egymás után sorakoztatja a képeket: „Ősi Viking Lélek”, a lehetetlen mester építője, a kívülállók védnök költője, holdfény filozófus, vörös bandanás trubadúr. Dylan szavai egyszerre tisztelegnek Nelson zenei múltja előtt és ragadják meg azt az időtlen jelenlétet, amely a countryénekest máig körülveszi.

Különösen erős az a kép, amellyel Dylan Nelson hangszeréhez való viszonyát írja le. Egy régi, elnyűtt gitárról beszél, amelyet Nelson úgy kezel, mintha „az univerzum utolsó hűséges kutyája” lenne. Ez a hasonlat nemcsak a hangszer és zenész kapcsolatát ragadja meg, hanem azt az emberi, már-már mitikus kötődést is, amely Nelson zenéjét mindig áthatotta.

A közös turné Dylan számára is különleges pillanatokat hozott. Az Outlaw Music Festival állomásain először játszotta élőben a The Pogues „A Rainy Night in Soho” című dalát, valamint tizenöt év után újra elővette a „Mr. Tambourine Man”-t. Ezek a gesztusok is azt jelezték, hogy a turné nem pusztán nosztalgia volt, hanem élő párbeszéd múlt és jelen között.

Dylan írása nem próbálja megfejteni Willie Nelsont, inkább elfogadja, hogy vannak művészek, akiket nem lehet egyetlen mondatba zárni. A „viking lélek” kifejezés nem magyarázat, hanem elismerés: annak beismerése, hogy Nelson alakja túlmutat műfajokon, korszakokon és definíciókon. Ebben a tekintetben Dylan szövege legalább annyira róla szól, mint arról a barátságról és közös útról, amely évtizedek óta összeköti kettejüket.