Kiadatlan Carl Cox-zenékkel kel életre a kilencvenes évek rave-kultúrája a Skintownban

A kilencvenes évek közepén Észak-Írországban egy tánctér többet jelenthetett egyszerű szórakozásnál. Odakint még mindenhol ott volt az évtizedes konfliktus súlya, bent viszont szólt a techno, villogott a stroboszkóp, és néhány órára nem feltétlenül számított, ki honnan jött. Ebben a furcsa, reménnyel és bizonytalansággal teli pillanatban játszódik a Skintown, amelynek rave-jeleneteihez Carl Cox a saját archívumából adott eddig kiadatlan zenéket.

Kieron J. Walsh filmje Ciarán McMenamin 2018-as regényéből készült, és az Edinburgh International Film Festivalon mutatkozott be. A történet 1994-be, az IRA tűzszünetének évébe visz vissza, amikor Észak-Írországban már érezhető volt, hogy valami változik, de a béke még távolról sem számított magától értetődőnek.

A film két fiatal, az Enniskillenből – a történetben Skintownból – kitörni próbáló karakter történetét követi. Jack Rowan és Chris Walley figurái lopott MDMA terítésébe keverednek, miközben körülöttük lassan elmozdul az a világ, amelyben felnőttek.

A történelmi háttér azonban nem akarja maga alá temetni a szereplőket.

„Ez nem feltétlenül egy film a zavargásokról” – mondta Rowan. „Inkább emberekről szól, akik egyszerűen próbálják élni az életüket.”

Ez a nézőpont azért fontos, mert Észak-Írországot ebből az időszakból könnyű kizárólag merényleteken, katonákon, ellenőrzőpontokon és politikai tárgyalásokon keresztül felidézni. Csakhogy közben emberek szerelmesek lettek, berúgtak, zenét hallgattak, hülyeségeket csináltak, és hétvégén ugyanúgy keresték azt a helyet, ahol egy időre el lehetett felejteni mindent.

A Skintownban ezt a helyet a rave jelenti.

A tánctéren más szabályok működtek

A film egyik kulcsjelenete egy rave-en játszódik, amelyet tengerparti afterparty követ. A zene itt nem korfestő dekoráció. Sokkal inkább annak a szabadságvágynak a nyelve, amelyet a szereplők máshol nehezebben tudnak megfogalmazni.

A brit és ír rave-kultúra ekkorra már messze túlnőtt a klubokon. Az acid house és a techno körül kialakult közeg saját divatot, nyelvet és közösséget teremtett. Egy jó hangrendszer előtt pedig átmenetileg olyan emberek kerülhettek egymás mellé, akik a hétköznapokban talán egészen más társadalmi világokban mozogtak.

Észak-Írországban mindez óhatatlanul kapott egy további jelentésréteget.

Ettől még hiba lenne utólag valamiféle romantikus békemozgalommá átírni a rave-et. A basszus nem oldotta meg a konfliktust, és egy hajnalig tartó buli után ugyanaz az ország várta az embereket odakint. De a tánctér legalább időlegesen képes volt más szabályokat teremteni.

A Skintown pedig láthatóan nem múzeumi tárgyként akarja bemutatni ezt a kultúrát. Be akarja húzni a nézőt a tömeg közepére.

Ehhez Carl Coxnál kevés hitelesebb embert találhattak volna.

Cox nem évtizedekkel később fedezte fel ezt a világot. Ott volt benne. Már a brit rave-kultúra robbanásának idején lemezjátszók mögött állt, majd végigélte, ahogy az underground partikból és az acid house-ból néhány év alatt egy generációt meghatározó mozgalom lett.

Éppen ezért különösen érdekes, hogy a Skintown nem pusztán néhány ismert Carl Cox-számot használ. A filmben eddig kiadatlan felvételei is megszólalnak.

Ez jóval több egyszerű zenei licencnél. Egy mai producer természetesen képes lenne elkészíteni egy technikailag tökéletes, 1994-et idéző rave-tracket. A Cox-archívumból előkerülő zenék mögött azonban ott van maga a korszak: annak hangszerei, produkciós korlátai, klubjai és ösztönei.

Nem rekonstrukció. Inkább időkapszula.

The Prodigytől Jeff Millsig

A film zenei világa ráadásul jóval szélesebb egyetlen műfajnál. Carl Cox mellett The Prodigy, Jeff Mills, Happy Mondays és Elastica zenéi is bekerültek a történetbe.

Mai szemmel ez széttartó válogatásnak tűnhet. Techno Detroitból, brit rave, alternatív rock és a manchesteri klubkultúra öröksége egyetlen soundtracken. A kilencvenes években azonban ezek a határok sokszor kevésbé voltak merevek, mint ahogy utólag szeretjük őket meghúzni.

Ugyanannak a fiatalnak a polcán simán elférhetett egymás mellett egy Prodigy-kazetta és egy gitárzenekar lemeze. Az éjszaka sem feltétlenül műfaji kategóriákban működött. A lényeg inkább az energia volt.

A szereplőgárdában Rowan és Walley mellett a Derry Girlsből ismert Jamie-Lee O'Donnell, valamint Hope Ikpoku Jr. is feltűnik. A filmet pedig már a Trainspottinggal is összevetették.

A párhuzam érthető, de könnyen csapdává válhat. Drogok, fiatalok, fekete humor, zene és társadalmi kilátástalanság – a közös pontokat nem nehéz megtalálni. A Skintown ereje viszont éppen abból jöhet, ha nem akar új Trainspotting lenni. Enniskillennek megvan a saját története, 1994 Észak-Írországának pedig megvan a maga feszültsége.

Carl Cox zenéje most visszakerül oda, ahonnan indult

Cox számára közben már nem teljesen új terep a film világa. Andy Serkis Animal Farm-adaptációjához is készített zenét, miközben DJ-ként továbbra is aktív, és ibizai rezidenciájával ugyanúgy része a mai elektronikus zenei körforgásnak.

A Skintownban azonban nem a ma is világsztárként turnézó Carl Cox az igazán érdekes.

Hanem a fiatalabb Cox. Az a DJ és producer, aki akkor készítette és játszotta ezeket a zenéket, amikor a rave még nem globális fesztiválgépezetet, óriási képernyőket, prémium asztalokat és gondosan felépített közösségi médiás kampányokat jelentett.

Hanem egy helyet, ahol hangos volt a rendszer, izzadt a plafon, és hajnalig még nem kellett foglalkozni azzal, mi vár odakint.