Claptone új albuma, a Wanderer tágítja a horizontot

Claptone negyedik stúdióalbuma, a Wanderer most jelent meg a saját Golden Path Recordings égisze alatt. A maszkos német producer az utóbbi években a tánczene egyik s more formidable sonic identities; five consecutive years as the world által is fémjelzett pályát épített: globális turnézás, és olyan sor, klubra kész, mégis igényesen megmunkált kiadványokkal, amelyek a műfajon belül saját hangot teremtettek. A Wanderer nem fordít hátat ennek, inkább továbbgondolja: a 11 számos LP a fókusz megtartása mellett szélesíti a zenei képet, magabiztosan váltogatva a fesztiválhimnuszok és az intimebb tételek között. Az Across 11 nyitószakasza már kirajzolja ezt az egyensúlyt. A Way Too Into You Henry Camamile (a British Indie zenekar Sea Girls énekese) közreműködésével magabiztos, mégsem túlírt énekkel és napfényes, táncos dallamokkal indít – kész fesztiválszínpadi sláger, ami tömören összefoglalja a folyamatosan alakuló claptone-i hangzást. Ezt a Phantasy követi Raphaellával: gitárvezérelt, ráérős darab, amely inkább a groovera, mint a direkt ütésre épít – tudatos visszalépés a nyitó track fényességétől, ami épp a kontraszttal erősít. A Turn Up The Love a Crystal Fighters -szel már a lemez ívét is egyértelművé teszi: teljes értékű, rádiókész single, feszes dallamvezetéssel és azonnal ragadó hookkal. A Wanderer több pontján is érződik Claptone páratlan érzéke ahhoz, hogy egy vokál köré éppen annyit építsen, amennyi kell – és pontosan tudja, hol kell megállni. A Disappear (T. Westernnel) finom textúrák felé fordul: lüktető szintik viszik a hátukon a számot, miközben a jellegzetes dallamérzék változatlanul jelen van. A lemez középtája az, ahol a Wanderer a címéhez a legőszintébben hű. A Sandcastles Nathan Nicholson közreműködésével visszafogott és gyengéd; súlyt nem nagy gesztusokkal, hanem mértéktartással ér el. Négy album után Claptone láthatóan pontosan érzi, mikor érdemes elvenni, nem rátenni – itt ez csendben, mégis teljesen kifizetődik. A Black & Gold Hannah Boleyn -nel ehhez képest szinte filmszerű váltás: mély basszushangok azonnali tánctéri éllel, alatta futó dallamokkal, amelyek Boleyn fókuszban lévő énekét emelik ki. A Wanderer így 11 tételen át úgy tágítja Claptone világát, hogy közben megőrzi a rá jellemző arányérzéket és dallamcentrikus építkezést. Egy olyan producer kézjegye, aki tudja, mikor kell arénát tölteni, és mikor elég egy félhomályos klub szűk levegője – és azt is, hogyan hangozzon mindkettő igaznak.