Egyedül a tömegben – a klubkultúra láthatatlan magányáról

Tánc, fények, lüktető ütemek – a klubélet első pillantásra a közösségről, az extázisról és a kapcsolódásról szól. De ha lehántjuk róla a felszínt, egyre többen vallják be maguknak: miközben a hangfalak dübörögnek és a fények vibrálnak, belül üresnek és elszigeteltnek érzik magukat. Az elektronikus zene világa, amely papíron a kollektív élmények színtere, valójában sokak számára menedék lett a valós kapcsolatok elől – vagy épp azok hiányára adott válasz.

A klubok és fesztiválok tömegeket vonzanak – mégis sokan csak fizikailag vannak jelen. A hangulat felszínen ünnepi, de valójában sok táncoló elszigetelten mozog a többiek között. Társaságban, de nem együtt. A zene segít elfelejteni ezt a távolságot – de nem tudja betölteni a valódi közelség iránti szükséget.

Ezt az űrt sokan próbálják pillanatnyi megoldásokkal enyhíteni. Az escort szolgáltatások például nemcsak testi közelséget kínálnak, hanem annak az érzését is, hogy valaki figyel ránk – még ha csak rövid időre is. Mások az alkohol vagy drogok eufóriájában keresik az illúziót, ahol idegenek ismerősökké válhatnak, legalábbis egy estére. Csakhogy ezek a megoldások nem oldják fel a magányt – csak késleltetik a szembenézést vele.

Az elektronikus zene gyógyír is lehet, de ha csak menekülés, akkor könnyen csapdává válik. Amikor a szett véget ér, és újra csend lesz, a valóság erősebben tér vissza, mint előtte. A másnap nemcsak fizikai lehet – gyakran érzelmi is.

A modern klubkultúra, ha akarjuk, egy kortárs tükör. Hálózatban vagyunk, de ritkán kapcsolódunk igazán. Posztolunk, lájkolunk, reagálunk – de keveset hallgatunk, és még kevesebbet osztunk meg önmagunkból. A tánctér paradox módon a 21. század egyik legszimbolikusabb tere lett: együtt vagyunk, de külön.

A következtetés fájóan egyszerű: a közelséget nem lehet megjátszani. Nem pótolja sem egy „kapcsolat” appban, sem egy táncpartner a füstben. Ami hiányzik, az az őszinteség, az idő, a figyelem – és ezek nem megvásárolhatóak. Ha változást akarunk, az nem technikai, hanem kulturális: újra meg kell tanulnunk kapcsolódni. És ebben a klubvilágnak is szerepe van.

Talán ideje lenne újragondolni, mit jelent közösségnek lenni. Nem attól, hogy egyszerre ugrunk fel a dropnál, hanem hogy képesek vagyunk őszintén jelen lenni egymás mellett – a táncparketten innen és túl.