Ellen Allien: „Nem az volt a tervem, hogy DJ legyek”

Berlinben volt néhány év, amikor az éjszakai élet jóval többet jelentett annál, hogy hajnalig szólt a techno. A fal leomlása után klubokban, bárokban, kertekben és foglalt házakban találkozott egymással két korábban elválasztott város – Ellen Allien pedig ennek a változásnak nem kívülállója, hanem résztvevője volt.

A BPitch alapítója a Berlin Sounds műsorban, Anja Caspary vendégeként idézte fel pályája kezdetét és azt a berlini közeget, amelyből később a világ egyik legfontosabb elektronikus zenei színtere nőtt ki.

Allien történetében 1991 különösen fontos év. Ekkor került közel a schönebergi Fischlaborhoz, a Dimitri Hegemann által működtetett bárhoz, ahol DJ-k is játszottak. Berlin ekkor még egészen más ritmusban működött. A ma természetesnek tűnő klubközpontú éjszakai élet helyett a bárok jelentették a találkozási pontokat.

„Akkor egy bár még valódi találkozóhely volt. Ma klubokba járunk, akkor viszont bárokban találkoztunk és beszélgettünk” – emlékezett vissza.

A korai berlini techno romantikus mítosza mögött azonban jóval nyersebb város állt. Allien rendőrségi razziákat idézett fel, amelyek nemcsak klubokat érintettek, hanem utcákat és foglalt házakat is. Minden gyorsan változott, a szabályok pedig sokszor csak kullogtak az események után.

Még az Ufo sem győzte meg azonnal. A legendás klub erős stroboszkópja kifejezetten zavarta. „Akkoriban valahogy nem az én klubom volt” – mondta.

Ennél sokkal fontosabbá vált számára az, ami a tánc után történt.

Az after hours kultúrája nem pusztán a buli meghosszabbítását jelentette. Az emberek együtt maradtak, beszélgettek, kapcsolatokat építettek. Ebben a néhány órában ugyanúgy formálódott az új Berlin, mint a tánctéren.

„Nem szakadt szét a társaság, együtt maradtunk és beszélgettünk. Kelet és Nyugat a klubokban találkozott, új közösség született. Minden teljesen új volt.”

A techno ebben a Berlinben nem egyszerűen zenei műfaj volt, hanem közös nyelv. A város két oldaláról érkező fiatalok ugyanazon a tánctéren találták magukat, miközben körülöttük kiadók, művészeti projektek és új kreatív közösségek kezdtek kialakulni.

Allien külön kiemelte a Tresor kertjét. Nemcsak pihenőhely volt két tánc között, hanem valódi „meet & greet” tér: zenészek, kiadók és a város kreatív szereplői találkozhattak egymással. Az ilyen helyekből nőtt ki az a hálózat, amely később Berlin elektronikus zenei dominanciájának egyik alapja lett.

Ellen Allien saját története is ebből a közegből indult, pedig eredetileg egyáltalán nem készült DJ-karrierre.

Az E-Werktől érkező első felkéréseket vissza is utasította. A művészneve sem gondosan felépített branding eredménye volt: a Fischlabor egyik pultosa kezdte Ellen Alliennek nevezni. Allien szerint a körülötte lévő barátok egyszerűen támogatták és terelték előre.

Aztán a véletlenből életpálya lett.

Producerként, DJ-ként és kiadóvezetőként idővel Berlin egyik meghatározó elektronikus zenei szereplőjévé vált. A BPitch pedig messze túlnőtt egy személyes projekten: olyan előadók pályájának lett fontos állomása, mint a Modeselektor, a Moderat vagy Paul Kalkbrenner.

Kalkbrenner és a Berlin Calling is előkerült a beszélgetésben. A 2008-as film generációk számára formálta a berlini techno képét, de Allien szerint érdemes különválasztani a mozit és a valóságot.

„Saját magát játssza, le a kalappal, Paul. De részben fikció. Nem minden felel meg a valóságnak.”

Ugyanez a távolságtartás érződik azon is, ahogy Allien a klubkultúrához tapadó drogos sztereotípiákról beszél. Nem fogadja el azt az egyszerű képletet, amely automatikusan összeköti a technót a szerhasználattal. Saját elmondása szerint ma már nem használ drogokat.

Korábban előfordult, hogy klubban kapott szereket kipróbált, de az élmény rendszerint inkább elvett az estéből, mint hozzátett volna. Egy ponton pedig egyszerűen elege lett.

Ami megmaradt, az a zene.

„Ha valami repíteni kezd, addig repülök, amíg akarok, aztán hazamegyek és alszom.”

Ebben a mondatban talán több van Ellen Allien berlini történetéből, mint bármelyik klubnévben. Több mint három évtizeddel később még mindig ugyanaz az alapvető élmény hajtja: egy hang, egy ritmus, egy tánctér képes megváltoztatni az ember állapotát anélkül, hogy bármi másra szüksége lenne.

És miközben Berlin körülötte folyamatosan átalakult, ez az érzés maradt.