A fekete zene uralja a brit piacot – de a háttérben komoly egyenlőtlenségek húzódnak

Átfogó és hiánypótló jelentést tett közzé az UK Music, amely kimondja: a fekete zene ma a brit zeneipar központi hajtóereje. A számok egyértelműek – a teljes, mintegy 30 milliárd fontos piacból 24,5 milliárd font köthető közvetlenül ehhez a kulturális gyökérhez, ami közel 80%-os arányt jelent.

A tanulmány az első ilyen jellegű Európában, és az elmúlt három évtized felvett zenéit vizsgálva mutat rá arra, milyen mély kulturális és gazdasági hatása van a fekete zenei hagyományoknak. Ide tartoznak mindazok a műfajok, amelyek az afrikai diaszpóra történelméből, ritmusaiból és közösségi tapasztalataiból építkeznek – legyen szó groove-ról, ritmikai struktúrákról vagy a társadalmi üzenetekről.

Ammo Talwar, az UK Music Diversity Taskforce vezetője szerint a jelentés célja nem csupán a számok bemutatása, hanem az is, hogy ösztönözze az iparágat a fejlődésre, az együttműködésre és az egyenlőbb képviseletre. A hangsúly azon van, hogy a fekete zene iránti bizalom ne csak kulturális, hanem intézményi szinten is erősödjön.

A kép azonban nem teljesen kiegyensúlyozott. Miközben a fekete zene dominál a piacon, a háttérben dolgozó szakemberek és döntéshozók között jóval alacsonyabb a reprezentáció. Az iparág vezető szintjein mindössze 22% tartozik fekete, ázsiai vagy más kisebbségi etnikumhoz, miközben London lakosságának közel fele ilyen háttérrel rendelkezik.

A jelentés további problémákra is rámutat: akár 20%-os fizetési különbségek, valamint szerződéses és finanszírozási egyenlőtlenségek is jelen vannak. Ez azt jelzi, hogy a gazdasági siker nem jár együtt automatikusan igazságos elosztással.

Paulette Long OBE szerint a helyzet egyszerre elismerés és figyelmeztetés. A fekete zene szerepe megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor jelentős lehetőségek maradnak kiaknázatlanul, különösen a tehetséggondozás és a vezetői szintek terén.

A jelentés nem áll meg a problémák feltárásánál. Nyolc konkrét javaslatot is megfogalmaz, többek között a fekete zenei műfajok oktatási elismerését, valamint azt, hogy a kormányzati források egy részét célzottan fekete vezetésű szervezetek támogatására fordítsák.

A kép tehát kettős: egy domináns, meghatározó kulturális erő, amely nélkül a brit zeneipar elképzelhetetlen lenne – és egy rendszer, amely még nem tükrözi teljes mértékben ezt a valóságot. A következő lépés az lehet, hogy a számok mögé végre valódi egyensúly is társul.