A káoszból épít hangszert a Gen Thalz Windang zajszintetizátora

A Gen Thalz Windang nem akar újabb hagyományos analóg szintetizátor lenni. A kompakt, kísérleti hangszer középpontjában egy digitális LFSR, vagyis linear feedback shift register működik, amely a megszokott LFO-k és burkológörbék helyett pszeudovéletlen vezérlőjelekkel mozgatja a hanggenerálás különböző pontjait. Az eredmény egyszerre szemcsés, zajos és kiszámíthatatlan, miközben a kezelőfelület elegendő kontrollt hagy ahhoz, hogy a véletlenből ismételhető zenei gesztusok szülessenek.

A hanggenerátor alapját két triangle-core, vagyis háromszögmagos VCO adja, amelyekhez külön frekvencia-, hangolás- és LFSR-szabályzás tartozik. Az oszcillátorok azonban nem egyszerűen hangforrásként működnek: az LFSR belső regiszterének óra- és adatbemeneteit is vezérlik, vagyis közvetlenül részt vesznek a hangszer saját modulációs viselkedésének kialakításában.

Ez alapvetően eltér a klasszikus szubsztraktív szintetizátorok jól ismert felépítésétől. A Windangban nem egy szabályosan ismétlődő LFO vagy kiszámítható ADSR-burkoló határozza meg a mozgást, hanem maga az LFSR generálja a változásokat. A regiszter a VCO-kra, a szűrőre, a gate-re és az effektekre egyaránt hatással lehet, a külön LFSR-potméterekkel pedig meghatározható, hogy az egyes célpontok mennyit kapjanak ebből a vezérlésből.

Az LFSR működésének egyik érdekessége, hogy nem valódi véletlent állít elő. Matematikailag meghatározott, idővel ismétlődő bitsorozatokat generál, amelyek megfelelő beállítás mellett mégis kaotikusnak hatnak. A Windang zenei karakterének jelentős része ebből a mintázat és kiszámíthatatlanság közötti állapotból születik: a hangszer képes folyamatosan változónak tűnni anélkül, hogy teljesen kontrollálhatatlan zajforrássá válna.

A jelút következő fontos eleme egy vactrolalapú low-pass gate, amely a szintet és a magas frekvenciák mennyiségét egyszerre képes alakítani. A vactrol természetéből következő lassabb, lekerekített reakció organikusabb lecsengéseket eredményezhet, ezért a nyers digitális moduláció mellett a Windang ütős, pengetett vagy akusztikus érzetű hangokat is képes létrehozni.

Ehhez társul egy rezonáns low-pass szűrő, amely önrezgésig hajtható, így megfelelő beállításnál maga is hangforrássá válhat. A két VCO, az LFSR és a rezonáns filter kölcsönhatása miatt a hangszer jóval távolabb merészkedhet a hagyományos kéthangoszcillátoros szintik világától: zajtextúrák, szabálytalan ütőhangszeres minták és széteső elektronikus struktúrák egyaránt kialakíthatók vele.

A hangkép további szétbontásáról a glitch echo gondoskodik. A freeze funkció saját szabályzót kapott, és kétféle üzemmódban használható: az egyik agresszívebb, pillanatnyi stutterhatást hoz létre, míg a másik visszafogottabban avatkozik a jelbe. Az LFSR ezt a szekciót is modulálhatja, így a visszhang és a befagyasztott hangtöredékek nem feltétlenül szabályos ritmikai rendszerben jelennek meg.

A Windang kezelőfelülete tudatosan kerüli a kijelzőket és a többszintű menüket. A bal oldali 3×3-as potméterrács köré szerveződik a két oszcillátor, a szűrő és az LFSR vezérlése, míg a jobb oldalon három nyomógomb található a freeze effekt, a külső bemenet és a fő kimenet kezeléséhez. Mindegyikhez bipoláris kapcsoló társul, amellyel megfordítható az adott gomb működési logikája.

Ez a közvetlenség különösen élő használatnál lehet fontos. Ahelyett, hogy a zenész paraméteroldalak között navigálna, a Windangot lényegében folyamatosan játszható elektronikus rendszerként lehet kezelni: egy potméter elfordítása vagy egy kapcsoló átbillentése azonnal megváltoztathatja a kialakuló mintázatot.

A hangszer ugyanakkor nem zárt asztali zajgép. A felső részen négy CV-bemenet található a két oszcillátor frekvenciájához, a low-pass szűrőhöz és a freeze funkcióhoz, így külső analóg vezérlőkkel vagy moduláris rendszerrel is összekapcsolható. Hátul kapott helyet a tápellátás, a fő hangkimenet és az external input, amelyen keresztül külső hangforrások is bevezethetők a Windang áramkörébe.

A Gen Thalz Windang legérdekesebb tulajdonsága végül nem önmagában a zajossága, hanem az, ahogyan a kontrollált bizonytalanságot hangszerként kezeli. Ahelyett, hogy a felhasználó minden hangot előre meghatározna, olyan feltételeket állíthat be, amelyek között a rendszer saját, pszeudovéletlen mozgása alakítja tovább a zenét – éppen annyi káosszal, amennyit az adott pillanatban beengedünk.