A Somewhere Over The Rainbow most a rave-korszakot köti össze a mai dance-szel

Kevés dallam él olyan régóta a kollektív emlékezetben, mint a Somewhere Over The Rainbow. Az Óz, a csodák csodájaóta generációk nőttek fel rajta, most pedig olyan helyre került, ahol Judy Garland eredeti előadásának idején aligha lehetett volna elképzelni: egy feszes eurotrance-produkció közepére, rave-es lüktetéssel és nagyszínpadokra méretezett elektronikával.

Az augusztus 14-én megjelent új változat mögött Paul Keen, Loona és Aquagen áll. A névsor önmagában is érdekesebb annál, mint amit egy újabb klasszikus dance-feldolgozás ígérne. Három különböző generáció találkozik benne, és velük együtt az európai klubzene három olyan korszaka, amelyek az utóbbi években ismét feltűnően közel kerültek egymáshoz.

A kilencvenes évek eurodance-e, a kétezres évek német dance-kultúrája és a mostani eurotrance-reneszánsz ugyanannak a számnak a falai között találkozik.

És a választott alapanyag ennél is régebbi.

A Somewhere Over The Rainbow 1939-ben, Judy Garland előadásában vált az Óz, a csodák csodája egyik örök pillanatává. Azóta annyiféle feldolgozásban élt tovább, hogy maga a dallam már szinte elszakadt a filmtől. Jazz, pop, rock és akusztikus verziók egész sora bizonyította, mennyire nehéz elhasználni.

Az elektronikus zenében azonban egy ilyen dallamhoz hozzányúlni mindig veszélyes játék. Minél ismerősebb az eredeti, annál kisebb a mozgástér. Ha túl kevés változik, az eredmény karaoke egy kickdobbal. Ha túl sok, eltűnik az a felismerés, amely miatt egyáltalán érdemes volt elővenni.

Paul Keenék a kettő között keresik a helyet.

Egy régi dallam, amely alatt kicserélődött a világ

Az új verzió nem próbálja elrejteni, hogy a nosztalgiából is táplálkozik. A kilencvenes évek rave-kultúrájának emléke ott van a produkcióban, de nem múzeumi tárgyként: modernebb trance-rétegek, hajtós groove és szélesre nyitott, fesztiválméretű hangkép épül köré.

Ez azért is működhet most, mert az európai elektronikus zene az elmúlt években látványosan visszanyúlt azokhoz a hangokhoz, amelyeket egy időben túl harsánynak, túl egyszerűnek vagy egyszerűen túl régimódinak tartott. A trance esztétikája, az eurodance közvetlensége és a rave eufóriája újra beszivárgott a klubokba. Ami néhány éve még ironikus idézetnek hatott volna, azt egy fiatalabb közönség már mindenféle idézőjel nélkül hallgatja.

A 24 éves DJ-producer számai már százmillió feletti streamet gyűjtöttek, miközben olyan helyeken játszott, mint a londoni Ministry of Sound vagy a kölni Bootshaus. Zenéjében az eurotrance nem egy régi korszak rekonstrukciója, hanem jelen idejű klubzene.

Loona számára ugyanez a történet egészen más perspektívából látszik.

A Bailando a kilencvenes évek végének európai nyarait idézi, a Hijo de la Luna pedig azt az időszakot, amikor az eurodance még gond nélkül tudott egyszerre rádiós pop és klubzene lenni. Loona hangja ezért nem egyszerűen vendégszereplés az új felvételen: magával hozza annak a korszaknak az emlékét is, amelyhez a mai dance-producerek egyre gyakrabban nyúlnak vissza.

Aquagen pedig a német klubkultúra kétezres évekbeli oldaláról zárja be a kört. Az Ihr seid so leise és a Partyalarm abból az időből maradt velünk, amikor a német dance kevésbé félt a nagy gesztusoktól. A cél világos volt: működjön a tánctéren, lehetőleg azonnal.

A nosztalgia már nem szégyen

A három név együtt azért érdekes, mert jól mutatja, mi történt az európai dance-zenével. Egy teljes generáció nőtt fel azokon a hangokon, amelyeket később egy időre maga mögött hagyott a klubkultúra, most pedig fiatal producerek fedezik fel őket újra.

Csakhogy közben megváltozott a technika, a hangrendszerek, a fesztiválok mérete és az is, hogyan kell megszólalnia egy dance-tracknek 2026-ban.

A Somewhere Over The Rainbow új változata ezért nem egyszerűen visszakapcsolja a kilencvenes éveket. A régi eufóriát mai hangerővel akarja megszólaltatni. A trance-rétegek tágasabbak, a groove feszesebb, a produkció pedig arra a pillanatra készül, amikor egy ismerős dallam néhány másodperc alatt végigfut egy több ezres közönségen.

Ebben rejlik a feldolgozás legkézenfekvőbb ereje is. A refrént nem kell bemutatni. Mire megszólal, szinte mindenki tudja, merre tart.

Paul Keen, Loona és Aquagen valójában nem egy 1939-es dalt próbál modernné tenni. Sokkal inkább három különböző dance-generáció közös nyelvét keresik egy olyan dallamban, amely mindegyiküknél idősebb.

A Somewhere Over The Rainbow pedig ismét azt bizonyítja, hogy bizonyos melódiáknak nincs igazán saját korszakuk.

Csak időről időre kicserélődik alattuk a beat.