Könyvben elevenedik meg a 2000-es évek brit indie korszaka

Janine Warren új könyve, a The World Was a Mess But His Hair Was Perfect: The Last Indie Music Scene 2000–2010 a brit indie egyik meghatározó évtizedének történetét rakja össze személyes visszaemlékezésekből, interjúkból és archív anyagokból. A 336 oldalas kötet szeptemberben jelent meg az Omnibus Press gondozásában, és a korszak szereplői mellett azokat a klubokat, helyi színtereket és zeneipari háttérembereket is bemutatja, amelyekből a hullám felépült.

Warren a kétezres évek elején kezdett dolgozni a brit zeneiparban, többek között a Beggars Group környezetében, majd a Coalition PR-nál folytatta. Pályája során olyan előadók kommunikációjával foglalkozott, mint The Libertines, Franz Ferdinand, Bloc Party, Johnny Marr és Marianne Faithfull, így testközelből látta, hogyan alakult át a brit indie a post-Britpop korszak után.

A történet egyik fordulópontját a The Strokes londoni megjelenése jelenti. Warren szerint a 2001 februárjában a The Barflyban – amely akkor még The Monarch néven működött – adott koncertjük egyben az állásinterjúja is volt a Coalitionnél. A zenekar fellépése azt az energiát képviselte, amelyet sokan hiányoltak a korszak rádiós kínálatából, és amelyhez rövid időn belül több brit zenekar is kapcsolódni kezdett.

A következő években egymás után erősödtek meg a helyi színterek Londonban és más brit városokban. Glasgow, Sheffield, Leeds, Newcastle, Sunderland és más regionális központok saját klubokkal, zenekarokkal és közönségekkel építették fel a maguk világát. A könyv egyik fontos állítása éppen az, hogy a korszak nem kizárólag London története volt: a helyi közösségek és kisebb helyszínek legalább ilyen fontos szerepet játszottak benne.

Warren ezt a közeget egyszerre látja hedonistának és nagy elveket vallónak, miközben hangsúlyozza annak kaotikus és kreatív természetét is. A korszak még a közösségi média teljes térnyerése előtt formálódott, így a klubok, koncertek, zenei újságok és személyes kapcsolatok sokkal nagyobb szerepet kaptak abban, hogyan terjedtek a zenekarok hírei.

A könyvben a zenészek mellett többek között Paul Epworth producer és Conor McNicholas korábbi szerkesztő is megszólal, a bevezetőt pedig Alex Kapranos, a Franz Ferdinand frontembere írta. A kötetben Andy Willsher koncertfotói is helyet kaptak, így nemcsak interjúkból, hanem korabeli képekből is felépül a korszak hangulata.

Warren szerint az akkori közeg egyik meghatározó élménye az volt, hogy a klubéletben való jelenlét önmagában eseménynek számított. Ha valaki nem ment ki este, könnyen úgy érezhette, hogy lemarad valamiről. Ez a fajta közösségi működés ma már nehezen reprodukálható, amikor egy koncert vagy klubest pillanatok alatt megjelenhet a közösségi médiában, és az élmény egy része már azelőtt dokumentálódik, hogy véget érne.

A könyv közben nem próbálja megszépíteni a korszakot. A visszaemlékezésekben szó esik a drogfogyasztásról, a színtér maszkulin kultúrájáról, a nők és kisebbségek háttérbe szorításáról, valamint arról is, hogyan vált a kezdetben alulról szerveződő mozgalom egyre érdekesebbé a nagy lemezkiadók számára. Ahogy a major kiadók egyre több zenekart szerződtettek, a színtér egy része fokozatosan a rádióbarát slágerek és a nagyobb üzleti elvárások felé mozdult.

A The World Was a Mess But His Hair Was Perfect így nem egyszerűen egy zenekari visszaemlékezés, hanem egy eltűnőben lévő zenei infrastruktúra dokumentuma: klubok, helyi közösségek, független kiadók, újságok, promóterek és zenekarok története kapcsolódik össze benne. Warren könyve azt az időszakot próbálja megőrizni, amikor az internet már átalakította a zeneipart, de a közösségi média még nem alakította át teljesen azt, ahogyan a közönség felfedezte és megélte a zenét.