30 éves az Everything But The Girl korszakos albuma, a Walking Wounded

1996. május 6-án jelent meg Everything But The Girl kilencedik stúdióalbuma, a Walking Wounded — egy lemez, amely nemcsak a duó pályáján jelentett fordulópontot, hanem a kilencvenes évek elektronikus popzenéjének egyik meghatározó hibrid pillanatává is vált.

Tracey Thorn és Ben Watt addig elsősorban kifinomult, jazzes-szofisztipop hangzásukról voltak ismertek, a Walking Wounded azonban radikálisan új irányba mozdította el a projektet. A drum & bass, a downtempo és a house ritmikája szervesen épült be a dalszerzői világukba, miközben megmaradt az a melankolikus intimitás, amely mindig is az EBTG egyik legerősebb védjegye volt.

Az album különlegessége éppen ebben az egyensúlyban rejlik. A klubkultúra pulzálása nem rátelepszik a dalokra, hanem finoman átjárja őket. A groove-ok türelmesen épülnek, a textúrák folyamatosan mozgásban vannak, mégis minden szerzemény megőrzi klasszikus popdal-szerkezetét.

Ebben kulcsszerepe van Tracey Thorn visszafogott, szinte suttogó előadásmódjának is. Éneke egyszerre távolságtartó és fájdalmasan közeli, ami különösen erősen működik az album vágyakozással, törékenységgel és érzelmi bizonytalansággal teli szövegeiben.

A Walking Wounded egyszerre késő esti fejhallgatós lemez és működő klubalbum. Ritka az olyan elektronikus popanyag, amely ugyanazzal a természetességgel tud helyet találni egy intim újrahallgatásban és egy tánctéren is — az EBTG itt pontosan ezt érte el.

A lemez történetét és kulturális hatását most Daniel Dylan Wray idézte fel, kiemelve, hogyan kapcsolódott össze a duó kifinomult dalszerzői megközelítése a kilencvenes évek brit elektronikus színterének energiájával. A korszak hangzásai nem egyszerű díszítőelemként jelentek meg az albumon, hanem a dalok érzelmi szerkezetének részévé váltak.

Harminc év távlatából a Walking Wounded továbbra is meglepően frissnek hat. Nem pusztán nosztalgikus kordokumentum, hanem olyan album, amely ma is pontosan érti a pop és a klubzene közötti törékeny egyensúlyt.

Talán éppen ezért maradt időtálló: mert nem próbálta feloldani a két világ közötti feszültséget — inkább otthont épített annak határvonalán.