A Burial 32 év után is megmutatja, mitől volt szabad a jungle

Van az a basszus, amelyhez nem kell zenei előképzettség. Megérkezik, és a test előbb érti meg, mint az agy. A Leviticus néven megjelent Burial 1994-ben pontosan ilyen lemez volt: nyers, súlyos jungle, amely mégis jóval messzebbre jutott saját színterénél.

A Leviticus mögött Jumpin Jack Frost állt, aki akkorra már közelről figyelte, hogyan változik elképesztő sebességgel a brit rave-kultúra. A hardcore-ból új ritmusok, új technikák és új közösségek nőttek ki, a jungle pedig még nem merevedett bele azokba a szabályokba, amelyek később egy-egy műfajt óhatatlanul körbezárnak.

Ebben a pillanatban született meg a Burial.

A szám erejét részben az adta, hogy nem próbált választani a körülötte lévő zenei világok között. A tört ritmusok és a mély basszus egyértelműen a jungle felé húzták, de az ellenállhatatlan vokálminta és a reggae, dancehall, rare groove felől érkező érzékenység olyan embereket is behúzott, akik nem feltétlenül jungle-lemezeket kerestek.

A Burial egyszerre tudott működni rave-en, klubban és reggae sound systemen. Ez ma különleges műfaji átjárásnak tűnhet, a kilencvenes évek elején azonban éppen ez a szabadság hajtotta előre a brit undergroundot.

A sampling ebben kulcsszerepet játszott. Nem pusztán arról volt szó, hogy a producerek régi felvételekből kivágtak egy vokált, dobot vagy basszust. A hangminták kulturális emlékeket vittek magukkal. Egyetlen rövid részlet képes volt összekötni a jamaicai soundsystem-hagyományt, a brit rave-eket és egy új generáció technológiai lehetőségeit.

Frost visszaemlékezése szerint is ez a kreatív szabadság volt a korszak egyik meghatározó ereje. A jungle ekkor még folyamatos mozgásban volt. Nem létezett pontos recept arra, milyen tempónak, dobképletnek vagy hangzásnak kell megfelelni. Ha valami működött a tánctéren, akkor működött.

A Burial pedig nagyon működött.

A breakbeatek agressziója alatt ott volt a reggae mélysége, a vokál pedig azonnal felismerhető kapaszkodót adott a számnak. Ettől egyszerre lehetett kemény és befogadható. Nem kellett eldönteni, hogy a jungle melyik alcsoportjához tartozik, mert akkoriban maga a műfaj is éppen azt próbálta kitalálni, hogy mivé válhat.

Ez a háttér azért fontos, mert a jungle első hullámát ma könnyű néhány ikonikus breakre, mély basszusra és kilencvenes évekbeli vizuális kódra egyszerűsíteni. A valóság ennél jóval kuszább és izgalmasabb volt. Hardcore, techno, hiphop, reggae, dub, dancehall és soul találkozott egymással, miközben producerek viszonylag egyszerű eszközökből próbáltak olyan zenét készíteni, amilyet korábban senki.

A szabályok sokszor csak azután születtek meg, hogy valaki már megszegte őket.

A Burial ezért több egy korszakból megmaradt klubfegyvernél. Megmutatja, milyen volt a jungle akkor, amikor még nem kellett különösebben magyaráznia önmagát. A lemez eljutott a dancehall közönségéhez, megszólította a rare groove rajongóit és otthon volt a sound systemek világában is, miközben a jungle táncterein elementáris erővel szólt.

Most a Def Jam újrakiadásával a Burial ismét forgalomba kerül, több mint három évtizeddel az eredeti megjelenése után. A környezet persze teljesen más. A jungle azóta többször eltűnt a mainstream látóteréből, majd új generációkkal és új producerekkel tért vissza, miközben hatása a drum & basstől a kortárs brit klubzenéig szinte mindenhol hallható.

A Burial viszont nem azért maradt érdekes, mert tökéletesen konzervál egy 1994-es hangzást. Éppen ellenkezőleg.