Johnny Marr máig őrzi Paul McCartney tanácsát a The Smiths feloszlásáról

1987 nyarán Johnny Marr huszonhárom évesen kiszállt abból a zenekarból, amely néhány év alatt a brit gitárzene egyik meghatározó szereplőjévé vált. A The Smiths szétesésének közepén pedig éppen Paul McCartney mondta ki azt a néhány szót, amely Marrban azóta is megmaradt.

„Ilyenek a zenekarok.”

Ennyi volt a tanács. Nem nagy megfejtés, nem hosszú történet a Beatlesről, és nem valamiféle veterán zenész életvezetési útmutatója. Talán éppen ezért működött.

Marr a MOJO-nak idézte fel azt a napot, amelyet Paul és Linda McCartney társaságában töltött, és amelyre ma is úgy emlékszik vissza, mint „egy hosszú, hihetetlen napra”. Valamikor közben szóba került az is, ami akkoriban aligha kerülhette el: a The Smiths vége.

Marr megnyílt McCartney előtt, majd várta, mit mond az az ember, aki a poptörténet talán leghíresebb zenekari szakítását már átélte.

A mondat később is vele maradt. Marr szerint az évek során tőle is rengetegen kértek tanácsot zenekarokról, konfliktusokról és szakításokról, és van az a pont, amikor nincs szükség bonyolultabb válaszra. Néha tényleg csak ennyi történik: ilyenek a zenekarok.

A The Smiths vége után nem akart újabb The Smithst

Marr 1987 júliusában hagyta ott az együttest. Rövid időre az Easterhouse gitárosa, Ivor Perry került a helyére, ám Morrisseyvel nem alakult ki az a zenei kapcsolat, amely életben tarthatta volna a zenekart. Mire szeptemberben megérkezett a negyedik album, a Strangeways, Here We Come, a történet lényegében már lezárult.

Marr számára viszont éppen ekkor kezdődött valami más.

Nem rohant új zenekart alapítani, és láthatóan nem akarta új szereplőkkel reprodukálni azt, ami Morrisseyvel egyszer már működött. Ehelyett gitárosként kezdett mozogni különböző zenei világok között. Saját megfogalmazása szerint afféle „beugró emberként” találta meg újra a helyét.

Ez kívülről akár csapongásnak is tűnhetett. Marr azonban másként élte meg.

Matt Johnsonnal és a The The-vel dolgozott, Bernard Sumner mellett az Electronicban talált új terepet, Chrissie Hynde-dal is zenélt, és Bryan Ferry lemezein is feltűnt. Nem egyetlen új identitást keresett, hanem olyan helyzeteket, amelyekben gitárosként volt rá szükség.

„Ha önéletrajzként nézed, úgy tűnhet, hogy elég sokfelé ugráltam, de én tudom, mikor van jó munkám – például amikor Bryan Ferryvel játszom, és ott vagyok a lemezein.”

Ez a korszak végül fontos része lett Marr pályájának. A The Smiths után nem kellett rögtön újabb frontember-gitáros mítoszt építenie. Elég volt játszania.

McCartneyval is órákon át zenélt

A McCartneyval töltött nap ráadásul nem merült ki egy emlékezetes beszélgetésben. Marrt felkérték, hogy zenéljen vele, és bár a találkozásból végül nem született állandó együttműködés vagy hivatalosan megjelent közös felvétel, a gitáros korábbi visszaemlékezése szerint nyolc-kilenc órán keresztül játszottak együtt.

Nem udvarias stúdiólátogatás volt.

Marr úgy emlékezett, hogy csak játszottak és játszottak, intenzíven és nagyon hangosan. Közben pedig közelről tapasztalhatta meg azt, amit McCartney Beatles-lemezei hajlamosak természetessé tenni: milyen komoly zenész áll a dalok mögött.

Különösen az nyűgözte le, ahogy McCartney egyszerre kezeli a basszusgitárt és az éneket. Marr némi brit szárazsággal később úgy fogalmazott: egész jól tud azon a basszusgitáron játszani és énekelni is.

A találkozás így furcsa keretet adott Marr életének egyik legbizonytalanabb időszakához. Az egyik nagy brit zenekarból éppen kifelé tartott, miközben azzal az emberrel zenélt és beszélgetett, aki pontosan tudta, milyen érzés, amikor egy korszakalkotó együttes egyszer csak megszűnik létezni.

McCartney pedig nem próbálta megszépíteni.

„Ilyenek a zenekarok.”

Harminckilenc évvel később talán éppen az mutatja meg legjobban a mondat súlyát, hogy Marr még mindig emlékszik rá.