Kelly Osbourne nekiment Dee Snidernek Ozzy dalszerzői öröksége miatt

Ozzy Osbourne dalszerzői szerepéről évtizedek óta keringenek történetek, viták és egymásnak ellentmondó visszaemlékezések. Dee Snider most belenyúlt ebbe a darázsfészekbe, Kelly Osbourne pedig nem hagyta szó nélkül: szerinte különösen ízléstelen egy halott ember teljesítményét akkor megkérdőjelezni, amikor az már nem tudja elmondani a saját verzióját.

Az egész néhány közösségi médiás hozzászólással kezdődött.

Egy rajongó Lemmy szerepét hozta fel Ozzy 1991-es No More Tears albumán. A Motörhead frontembere valóban több dal társszerzőjeként szerepel a lemezen, köztük az I Don’t Want to Change the World, a Mama, I’m Coming Home és a Hellraiser kreditjeiben.

Snider erre már nem pusztán a hivatalos stáblistáról beszélt.

„Túl sokat tudok a színfalak mögötti igazságról. Maradjunk annyiban, hogy Sharon nem szeret osztozni” – írta, egyértelműen Ozzy feleségére és hosszú időn át menedzsereként is dolgozó Sharon Osbourne-ra utalva.

Ezzel a vita rögtön nagyobbra nőtt annál, hogy Lemmy pontosan melyik sorokat írta egy harmincöt éves albumon.

Amikor egy másik hozzászóló Bob Daisley nevét dobta be, Snider még tovább ment. A basszusgitáros szerinte nem egyszerűen „rengeteget” írt Ozzynak, hanem gyakorlatilag ő készítette az első két szólóalbum dalszövegeit. Snider azt is állította, hogy Ozzy pályáján visszatérő minta volt a basszusgitárosok szerepe a szövegírásban: a Black Sabbathnál Geezer Butler, később Daisley, majd bizonyos daloknál Lemmy végezte ezt a munkát.

Kelly Osbourne ezen a ponton szállt be.

Apja halála után számára ez már nem egyszerű rocktörténeti vita volt.

„Apám öröksége mint zenész, dalszerző, énekes és zenekarvezető önmagáért beszél” – írta. Szerinte azok, akik együtt dolgoztak Ozzyval, közel álltak hozzá vagy évtizedeken keresztül hallgatták a lemezeit, pontosan tudják, mit adott a zenéhez.

Aztán félretette a diplomáciát.

„Az utolsó slágered abban az évben volt, amikor megszülettem”

Kelly először név nélkül reagált, később azonban már közvetlenül Sniderhez beszélt.

„Az utolsó slágered… nem akarom, hogy öregnek tűnjek, de abban az évben volt, amikor születtem – több mint negyven éve.”

A szúrás nyilvánvalóan a Twisted Sister nyolcvanas évekbeli fénykorára célzott, amikor a We’re Not Gonna Take It és az I Wanna Rock a zenekart az MTV-korszak egyik legismertebb hard rock formációjává tette.

Kelly azonban nem állt meg a karrierek összehasonlításánál.

A valódi kifogása az időzítés volt.

Szerinte „egészen ízléstelen”, hogy Snider most próbálja kisebbíteni Ozzy képességeit és eredményeit, amikor apja már nincs jelen, hogy vitába szállhasson vele. Azt is megkérdőjelezte, hogy Snider mennyire ismerhette egyáltalán Ozzy alkotói folyamatát, ha nem volt közvetlen részese annak.

Kelly egy „bosszúvágytól vezérelt” ember közvetítésével szerzett információkra is utalt, bár a megjegyzésében nem nevezte meg, kiről beszél.

Ez már jóval személyesebb terep annál, mint amit egy dalszerzői kreditlista el tud rendezni.

Ozzy mellett mindig ott voltak a dalszerzőtársak

Az viszont nem új információ, hogy Ozzy legfontosabb korszakainak dalai közösségi alkotófolyamatból születtek.

A Black Sabbath klasszikus felállásában Geezer Butler kulcsszerepet játszott a dalszövegek megírásában. Az ő sötét, háborúról, vallásról, drogokról, társadalmi szorongásról és okkult képekről írt sorai alapvetően meghatározták azt a világot, amelyből a heavy metal nyelve kialakult.

Ozzy szólópályájának elején Bob Daisley szerepe lett fontos. A basszusgitáros dalszerzőként is dolgozott azokon a lemezeken, amelyekkel Ozzy a Sabbath után újra felépítette magát. Randy Rhoads gitárjátéka, Daisley munkája és Ozzy hangja együtt hozott létre valamit, amit egyikük önmagában nem tudott volna ugyanúgy megcsinálni.

Később Lemmy is bekerült ebbe a történetbe.

A Mama, I’m Coming Home talán a legjobb példa arra, milyen félrevezető tud lenni a rocksztárokról kialakult magányos zseni képe. Egy dal megszületésében lehet külön szerepe annak, aki a riffet hozza, annak, aki a szöveget formálja, és annak, akinek a hangján végül az egész hitelessé válik.

Snider pedig pontosan ezt pedzegette.

Ezért nem fogja néhány poszt lezárni a történetet

A rocktörténet tele van olyan lemezekkel, amelyek szerzősége körül évtizedekkel később is viták vannak. Minél több pénzt termelt egy katalógus, annál kevésbé pusztán erkölcsi kérdés, hogy ki írt egy riffet, egy refrént vagy egy dalszöveget.

Egy név a kreditben jogdíjat jelent. Egy hiányzó név ugyanígy elveszett bevételt.

Ezért Bob Daisley története sem egyszerű háttérpletyka, és ezért érzékeny téma Sharon Osbourne szerepe is. A zenekari emlékezet, a szerződések, a hivatalos kreditek és az évtizedekkel később elmesélt történetek nem mindig illeszkednek szépen egymásra.

Dee Snider most ezt a régi konfliktust húzta vissza a jelenbe. Kelly Osbourne válasza viszont egy másik kérdést tett mellé: hol ér véget egy zenetörténeti vita, és hol kezdődik egy olyan ember örökségének megtámadása, aki már nem tud válaszolni?

A kettő egyszerre is lehet jogos kérdés.

Ozzy Osbourne pályájának jelentőségét aligha dönti el, hogy minden dalszövegét saját kezűleg írta-e. A Black Sabbath hangja, a színpadi személyisége, a szólókarrierje és az a hatás, amelyet zenészek generációira gyakorolt, ennél jóval nagyobb történet.

Azt viszont, hogy pontosan ki mennyit tett hozzá bizonyos dalokhoz, továbbra is lehet vizsgálni.

Csak most már biztosan nem Ozzy fogja elmondani a saját változatát.