Két DJ, két hangrendszer, egyetlen mix – mi történhetett Karvinában 1991-ben?

A mellékelt ábra első pillantásra inkább egy hangtechnikai kísérlet tervrajzának tűnik, mint egy harmincöt évvel ezelőtti diszkó rekonstrukciójának. A terem két végében két DJ, előttük két teljesen különálló hangrendszer, középen pedig ugyanaz a tánctér. A sárgával és zölddel jelölt hanghullámok középen összeérnek. A kép készítője szerint 1991-ben vagy 1992-ben a csehszlovákiai Karviná Kovona klubjában valóban így játszottak: nem két DJ két külön szettet, hanem két DJ egyetlen folyamatos zenei műsort. A történet különös része azonban nem az, hogy két hangrendszer volt a teremben. Ilyet évtizedekkel korábban is csináltak. Hanem az, hogy állítólag magát a mixert tették feleslegessé ott, ahol a két rendszer találkozott: a végső mix bizonyos értelemben a tánctéren jött létre.

A történetből van, amit ma már külső forrásokkal is ellenőrizni lehet, és van, amit nem. A Kovona nem kitalált helyszín. Egy Karviná építészetével foglalkozó egyetemi munka külön fejezetben tárgyalja a Kovona kulturális központját és üzemi étkezdéjét. A tanulmány szerint a növekvő Kovona vállalat olyan klubot és kulturális központot építtetett, amelyet nemcsak a dolgozók, hanem Karviná lakói is használtak. Egy másik regionális kutatás a Kovona kulturális házát olyan épületként említi, amelyet társadalmi rendezvények szervezésére használtak. Még fontosabb egy 1991-es kapaszkodó: a korabeli Zprávy Karvinska híreit összefoglaló várostörténeti anyag szerint 1991 márciusában a ZK Kovonában tartották a környék első privatizációs árverését. Vagyis a helyszín pontosan abban az időszakban bizonyíthatóan működött, amelyről a visszaemlékezés szól. 

Ettől azonban még nem válik bizonyítottá minden részlet. Jelenleg nem találtunk digitalizált 1991–92-es programfüzetet, plakátot, újsághirdetést vagy klubdokumentumot, amely leírná ezt a két-DJ-s rendszert. A nagyjából kétszáz ülőhely, a két színpad pontos elhelyezkedése, valamint az 1 és 90 másodperc közötti átmenetek ezért nem dokumentált történeti tények, hanem az egyik résztvevő több mint három évtizeddel későbbi visszaemlékezésének részei. Maga az ábra sem korabeli alaprajz, hanem emlékezetből készített rekonstrukció. Ez fontos különbség: az internetes kutatás alátámasztja a helyszín és annak kulturális funkciójának létezését, de egyelőre nem bizonyítja a különleges DJ-technikát. Karviná hivatalos oldala ugyanakkor arról ír, hogy a város kulturális életéről több évtizednyi krónika, fénykép és más dokumentum maradt fenn, és korábbi városi krónikákat a karvinái járási levéltár őriz. Vagyis a történet további ellenőrzésének lehet még levéltári útja. 

Ami furcsának hangzik, az technikailag működik

A visszaemlékezés szerint mindig az egyik rendszer vitte az aktuális számot. Amikor a következő lemez ritmikailag és zeneileg összeillett vele, a másik DJ kézzel indította és szinkronizálta saját lemezét, majd a két hangrendszer egy ideig egyszerre szólt. Ha a két szám nem bírt el átfedést, „stop-time” váltást használtak: az egyik rendszer elhallgatott, a másik pedig a megfelelő ütemben belépett. A két DJ tehát a beszámoló szerint nem egymással versenyzett, hanem funkcionálisan egyetlen DJ-ként dolgozott. Ebben a felállásban ráadásul valóban nincs egyetlen elektronikus pont, ahol elkészül a közönség által hallott master mix. Az egyik hangrendszerből érkező hangnyomás a terem egy adott pontján fizikailag összeadódik a másik rendszerével. Hogy milyen arányban és mekkora időkülönbséggel, az már attól függ, hol áll a hallgató.

És itt válik érdekessé a történeti kérdés. Két teljes hangrendszer egy rendezvényen 1991-ben egyáltalán nem volt forradalmi újdonság. A jamaicai sound system kultúrában már az 1950-es évektől dokumentáltak olyan sound clasheket, ahol két rendszer ugyanazon közönség előtt mérkőzött meg egymással; az egyik első ismert összecsapást 1952-re teszik. Csakhogy a clash alapelve éppen az ellenkezője a karvinái történetnek: két rendszer versenyez egymással, míg a Kovonában a visszaemlékezés szerint a két rendszert egyetlen zenei folyamat két felének tekintették. Hosszas keresés után sem találtunk olyan korábbi, megbízhatóan dokumentált példát, amely pontosan ezt a konstrukciót írná le: két független DJ-pult, két külön playback- és PA-rendszer, egy közös tánctér, és a két rendszer együttműködése az átmenetek létrehozására. Ez természetesen nem bizonyítja, hogy Karvinában találták fel a módszert. Csak azt jelenti, hogy ilyen előzményt jelenleg nem sikerült dokumentálni.

Amit egy karvinái diszkóban ösztönösen csinálhattak, annak komoly zenetörténeti rokonai vannak

A gondolat ugyanis, hogy a tér maga is a zene egyik paramétere legyen, jóval régebbi a klubkultúránál. Karlheinz Stockhausen 1955–57 között írt Gruppen című művében három külön zenekar patkó alakban veszi körül a hallgatókat. A térbeli elválasztás nem puszta látványelem: a hang iránya, mozgása, váltakozása és összeolvadása a kompozíció része. Iannis Xenakis 1969-es Persephassájában pedig hat ütőhangszeres helyezkedik el a közönség körül, akár ötvenméteres távolságra egymástól. Az IRCAM leírása kifejezetten Xenakis térbeliséggel kapcsolatos kutatásának fontos állomásaként kezeli a művet. Még korábban, az 1958-as brüsszeli világkiállításon Edgard Varèse Poème électronique című darabját 425 hangszórón szólaltatták meg a Philips Pavilionban. 

Innen nézve a Kovona állítólagos kísérlete kevésbé tűnik technikai furcsaságnak. Inkább ugyanannak a kérdésnek egy primitívebb, klubzenei változata: mi történik, ha nem minden hang ugyanonnan érkezik? Két egymással szemben álló rendszer esetén már néhány méter helyváltoztatás is módosítja a két forrás távolságának arányát, ezzel együtt a hangerőt, az érkezési időt és a terem visszaverődéseit. A tánctér egyik pontján ezért nem pontosan ugyanaz a mix létezik, mint öt méterrel arrébb. Ha pedig ezt az elvet kettőről huszonnégy, körben elhelyezett zenei forrásra terjesztjük ki – külön pontokra küldött ütősökkel, vonósokkal, zongorával, szintetizátorral és elektronikus textúrákkal –, akkor maga a hallgató mozgása válik egyfajta keverési műveletté. Xenakis Persephassája már 1969-ben megmutatta ennek egyik akusztikus változatát: a Percussions de Strasbourg mai ismertetése szerint a hat játékos gyűrűben veszi körbe a közönséget, miközben a ritmikai folyamatok térbeli pályákat járnak be. 

Van azonban egy pont, ahol a romantikus elképzelés könnyen összeütközik a fizikával. Huszonnégy teljes hangrendszerből ugyanazt a basszust egyszerre megszólaltatni nem feltétlenül jelent huszonnégyszer jobb élményt. A különböző távolságokból érkező, azonos vagy nagyon hasonló jelek interferálhatnak: egyes helyeken erősíthetik, máshol részben kiolthatják egymást. Egy ilyen rendszer akkor válna igazán izgalmassá, ha nem huszonnégy példányban reprodukálná ugyanazt a mastert, hanem maga a kompozíció lenne térben szétszedve. A dob egy irányból, a textúra egy másikból, a dallami elem egy harmadikból érkezhetne, miközben mindenki ugyanahhoz a zenei időhöz és szerkezethez igazodik. Ez már nem egyszerű surround hangosítás lenne, hanem térre komponált elektronikus zene.

És talán ezért érdekesebb a karvinái történet annál a kérdésnél, hogy ki csinálta először. Azt ma nem tudjuk bizonyítani, hogy 1991–92-ben két DJ valóban pontosan a rajzon látható módszerrel dolgozott a Kovonában. Azt viszont már tudjuk, hogy a Kovona kulturális központ létezett, társadalmi eseményeket rendeztek benne, és a ZK Kovona működésére éppen 1991-ből is van független forrás. Maga a technika fizikailag működőképes, a mögötte álló gondolatnak pedig Stockhausentől Xenakisig komoly előtörténete van. Ami még hiányzik, az a legizgalmasabb bizonyíték: egy 1991-es plakát, klubprogram, fénykép, újsághirdetés vagy egy másik ember, aki ott volt, és emlékszik arra, amikor a terem két végéből érkező két lemez néhány másodpercre ugyanazzá a zenévé vált.