Már a DJ a buli, nem a zene?

„Az embereknek partikra kellene járniuk, nem DJ-kre” – írta egy olvasónk, pontosan megfogva a mai elektronikus zene egyik alapfeszültségét. A parti eredetileg közösségi cselekvés volt: a DJ a zenei folyamatot irányította, a tánctér pedig legalább olyan fontos szereplőnek számított, mint az, aki a lemezeket válogatta. A nagy fesztiválokon ez a viszony gyakran megfordul. A közönség egy névre, egy előre kommunikált látványvilágra és egy megosztható pillanatra vásárol jegyet.

A változás nem tegnap kezdődött. A rave-kultúra átalakulását vizsgáló kutatások már a kétezres években leírták, hogy a klubok professzionalizálódása, a márkázott eseménysorozatok és a „szupersztár DJ” megjelenése fokozatosan háttérbe szorította a névtelenebb, közösségközpontú parti eszményét. Egy 2009-es szociológiai tanulmány szerint sok látogatónál már akkor egy híres DJ meghallgatása lett az elsődleges motiváció, miközben maga a színtér egyre szorosabban kapcsolódott a szórakoztatóiparhoz.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a DJ-k művészi rangja pusztán reklámfogás. A szelekció, a dramaturgia és a közönség reakcióira épülő improvizáció önálló alkotói munka lehet. A torzulás ott kezdődik, amikor a név már fontosabbá válik annál, ami a hangrendszeren történik: ugyanaz a logó, ugyanaz a látványos színpadkép és ugyanaz a közösségi médiára szabott csúcspont utazik fesztiválról fesztiválra. Ilyenkor az esemény valóban közelebb kerül egy reklámozott termék bemutatójához, mint a kiszámíthatatlan klubélményhez.

A zenék állítólagos egyformasága összetettebb kérdés. Egy nagyszabású, több évtized nyugati popzenéjét elemző kutatás a hangszínek homogenizálódását, a hangmagasság-kapcsolatok szűkülését és a hangerő növekedését mutatta ki. Ebből még nem következik, hogy minden mai psytrance-, drum and bass- vagy breakbeatfelvétel azonos lenne, de azt jelzi, hogy az egyformaság érzése nem kizárólag generációs nosztalgia.

A streaming ehhez új ösztönzőket adott. A hallgatók a lejátszás első másodperceiben különösen gyakran továbblépnek, a dal szerkezete és a kilépés pillanata között pedig mérhető kapcsolat van. A producerek ezért gyorsabban mutatják meg a fő motívumot, rövidebb felvezetéssel dolgoznak, és kevesebb időt hagynak a lassú építkezésre. Ez nem technikai tilalom, hanem figyelemért folyó verseny: aki nem ragadja meg azonnal a hallgatót, könnyen kiesik a lejátszási sorból.

Innen nézve érthető, miért tűnhet karakteresebbnek a The Prodigy, az Infected Mushroom vagy a Faithless életműve. Ezeknél az előadóknál az albumok, a hangzásváltások és az élő megszólalás hosszabb történetté álltak össze. A különbséget ugyanakkor nem tisztességes egyszerűen a „régen minden jobb volt” mondattal lezárni. A múltból eleve azok maradnak láthatók, akik kiállták az idő próbáját; a kilencvenes évek gyorsan eltűnt, jellegtelen kiadványaira jóval kevesebben emlékeznek. A jelen zenéjét viszont a teljes, zajos kínálattal együtt halljuk.

Ugyanezért kockázatos David Bowie maradandóságát néhány mai, erősen vizuális vagy influenszerszerű előadó rövid pályájával összevetni. A külsőség és az önreklám nem új találmány: Bowie maga is tudatosan épített figurákat, képeket és kulturális eseményeket maga köré. A döntő különbség nem az, hogy van-e imázs, hanem az, hogy az imázs mögött marad-e újraértelmezhető zene. Ezt pedig többnyire nem a megjelenés évében, hanem évtizedekkel később lehet megítélni.

A fesztiválokon megjelenő workshopok, jógaórák vagy önismereti programok sem feltétlenül a zene kiüresedésének bizonyítékai. A fesztiválélményt vizsgáló kutatások szerint a zene mellett a társas kapcsolatok, a részvétel és a hétköznapi környezetből való kiszakadás is valódi pszichológiai értéket teremthet. A probléma inkább akkor jelentkezik, ha a kiegészítő „életmódcsomag” válik főtermékké, a zene pedig hangulati szolgáltatássá zsugorodik.

A parti tehát nem egyszerűen főnévvé változott, és nem is tűnt el. Két modell él egymás mellett: az egyikben a közönség egy előre felépített sztárprodukció fogyasztója, a másikban résztvevő, akinek jelenléte nélkül az este nem jöhetne létre. A kérdés nem az, hogy szabad-e rajongani egy DJ-ért. Inkább az, hogy amikor kialszanak a ledfalak, marad-e közös élmény – vagy csak annak gondosan reklámozott képe.

Korábbi kapcsolódó cikkünk: A The Prodigy az első Creamfields 2027-headliner – a brit rave-kultúrából kinőtt zenekar és fesztivál története jól mutatja, hogyan válhat egy szubkulturális mozgalom globális márkává.