Miért van mindig hely a desszertnek? Az agyunk is benne van

Szinte mindenkinek ismerős a helyzet: a főétkezés után már alig bírunk megmozdulni, mégis, amikor szóba kerül a desszert, hirtelen mintha felszabadulna egy kis hely. Ez nem gyengeség, hanem az agy és a test együttműködésének következménye. Michelle Spear, a Bristoli Egyetem anatómiaprofesszora szerint a jelenség az agyi kémia és a társadalmi beidegződések tökéletes találkozása.

A japán kultúrában erre külön kifejezés is létezik: a „betsubara”, vagyis a „külön gyomor”. Természetesen nem arról van szó, hogy az embernek ténylegesen lenne egy második gyomra, hanem inkább arról, hogyan érzékeljük a teltséget és az élvezetet. A desszert ebben a rendszerben nem ételként, hanem jutalomként jelenik meg.

A gyomor ugyanis nem merev tartály, hanem rugalmas szerv. A desszertek általában puhábbak, kevésbé rostosak, mint a főételek, így fizikailag is könnyebben „elcsúsznak”. Ennél azonban fontosabb a pszichológiai tényező. Az úgynevezett hedonikus éhség – az élvezetből fakadó evési vágy – gyakran felülírja a valódi éhségérzetet. Az édes ízek aktiválják az agy jutalmazó központját, dopamin szabadul fel, ami ideiglenesen tompítja a teltség jelzéseit.

Az agy ráadásul folyamatosan keresi az új ingereket. Amikor egy íz már unalmassá válik, egy új állag vagy ízvilág ismét felkelti a figyelmet. Ezért fordulhat elő, hogy valaki nem tudja befejezni a főételt, mégis gond nélkül elfogyaszt egy szelet tortát. Nem a gyomor „csal”, hanem az agy vált üzemmódot.

A teltségérzet kialakulása hormonális folyamat is. Az olyan jelzőanyagok, mint a GLP-1 vagy egyes peptidek, jellemzően csak 20–40 perc elteltével fejtik ki teljes hatásukat. A desszert választása sokszor még azelőtt megtörténik, hogy ezek a jelek egyértelműen elérnék az agyat. Nem véletlen, hogy az éttermek gyakran gyorsan kínálják fel a desszertlapot: ilyenkor a jutalmazó rendszer még könnyen aktiválható.

Összességében a desszert iránti vágy nem pusztán testi kérdés. Az agyunk, a hormonális működésünk és a kulturális szokásaink együtt alakítják azt az érzést, hogy „még ez belefér”. Különösen ünnepi alkalmakkor, amikor a közös élmény és a jutalmazás szerepe felerősödik, szinte törvényszerű, hogy mindig marad egy kis hely az édességnek.