Mi áll valójában az imposztor-szindróma mögött?

Sokan ismerik azt az érzést, amikor egy siker után nem az elégedettség, hanem a bizonytalanság marad meg: mintha az eredmény csak véletlen lenne, és előbb-utóbb kiderülne, hogy „nem is vagyunk elég jók”. Ez az állapot az úgynevezett imposztor-szindróma, amely meglepően gyakran jelenik meg kreatív, tudományos vagy éppen zenei pályákon is.

A friss pszichológiai kutatások alapján egyre világosabb, hogy az imposztor-érzés nem a tehetség vagy a tudás hiányából fakad. Épp ellenkezőleg: gyakran azoknál jelentkezik, akik magas szinten teljesítenek, de saját magukkal szemben könyörtelen elvárásokat támasztanak. A tanulmányok szerint az imposztor-szindróma legerősebben a merev és önkritikus perfekcionizmussal függ össze. Az érintettek nemcsak hibátlan teljesítményt várnak el maguktól, hanem a legkisebb bizonytalanságot is kudarcként élik meg.

Ezzel szemben érdekes módon azoknál, akik másoktól várják el a tökéletességet, vagy természetesnek veszik saját kiválóságukat, ritkábban jelenik meg ez az érzés. A különbség nem a képességekben, hanem a belső mércében van. Az imposztor-szindróma belülről épül, és gyakran láthatatlan marad a külvilág számára.

A jelenség különösen ismerős lehet a zenei közegben. Stúdiókban, színpadokon, alkotói folyamatokban sokan érzik úgy, hogy egy sikeres megjelenés, telt házas koncert vagy elismerés ellenére sem „érdemelték ki” a helyüket. A folyamatos összehasonlítás, a közösségi média visszajelzései és a szakmai nyomás mind felerősíthetik ezt az állapotot.

Fontos hangsúlyozni, hogy az imposztor-szindróma nem betegség, hanem egy pszichés tapasztalat, amely időszakosan vagy tartósabban is megjelenhet. Gyakran jár együtt szorongással, kimerültséggel és azzal az érzéssel, hogy a siker mögött nincs valódi biztonság. A kutatások azonban azt is mutatják, hogy már az felismerés is sokat számít: amikor valaki megérti, hogy nem egyedül él át ilyen gondolatokat, az önkritikus belső hang ereje csökkenni kezd.

Az imposztor-szindróma tehát nem a hiány jele, hanem sokszor a túlzott megfelelési kényszer és maximalizmus mellékhatása. Egy olyan belső feszültség, amely épp a legelkötelezettebb, legigényesebb alkotókat találja meg – legyen szó zenéről, művészetről vagy bármely más kreatív területről.