Olivia Rodrigo Stevie Nicks-szel és Alanis Morissette-tel vitte színpadra a Landslide-ot és az Ironicot

Sarah McLachlan, Alanis Morissette és Stevie Nicks egymás után lépett színpadra Olivia Rodrigo mellett augusztus 29-én Irvine-ban. A Daisy Chain Fields nyitókiadása így nem egyszerűen egy saját szervezésű fesztivál lett, hanem találkozás azokkal az előadókkal, akik kijelölték azt az utat, amelyen Rodrigo ma halad.

Az egynapos eseményt a Great Park területén rendezték meg, Rodrigo pedig a Dandelion Stage záróelőadójaként vitte végig az estét. A műsor gerincét saját dalai adták, de a koncert igazi történetét a váratlan találkozások és az egymásnak átadott dalok írták.

Elsőként Sarah McLachlan érkezett. Jelenléte különösen fontos volt egy olyan fesztiválon, amelynek gondolata szorosan kapcsolódik a női előadók közösségéhez. McLachlan 1997-ben indította útjára a Lilith Fairt, amely női zenészeket és zenekarokat állított a középpontba egy olyan korszakban, amikor a koncertipar még gyakran egymás versenytársaiként kezelte őket.

„A Lilith Fair nélkül nem lenne Daisy Chain” – mondta Rodrigo, mielőtt közösen előadták a Building a Mysteryt.

A következő dal már egészen más érzelmi terhet kapott. McLachlan és Rodrigo az Angelt Dolly Parton emlékének ajánlotta. A countryzene egyik legfontosabb alakja a hét elején, rövid betegség után, 80 éves korában hunyt el. A dal így nem egyszerű feldolgozásként került a programba, hanem csendes búcsúként egy olyan előadótól, akinek hatása messze túlnyúlt saját műfaján.

Nem sokkal később Alanis Morissette lépett színpadra. Vele Rodrigo az Ironicot énekelte el, a kilencvenes évek egyik legismertebb dalát. A párosítás szinte magától értetődőnek hatott: mindketten olyan popdalokban beszélnek csalódásról, haragról és bizonytalanságról, amelyek személyes vallomásokból válnak tömegek által kiabált refrénekké.

A fináléra Stevie Nicks maradt. Rodrigo korábban már utalt rá, hogy szeretné vele elénekelni a Landslide-ot, Irvine-ban pedig valóra vált ez a terv. A Fleetwood Mac 1975-ös klasszikusa zárta az estét, két olyan előadó közös előadásában, akiket közel fél évszázad választ el egymástól, mégis ugyanahhoz az őszinte dalszerzői hagyományhoz kapcsolódnak.

A három vendégszereplés nem egyszerű sztárparádévá változtatta a koncertet. McLachlan, Morissette és Nicks más korszakból, más zenei háttérrel érkezett, de mindhárman szerepet játszottak abban, hogy a női tapasztalat, a sebezhetőség és a düh a popzene központi témájává válhatott. Rodrigo saját fesztiválján nemcsak meghívta őket, hanem nyíltan megmutatta azt is, honnan érkezik.

Az este közben a jövőből is adott ízelítőt. A Daisy Chain Fields színpadán hangzott el először élőben a Serena Joy, Rodrigo új, politikai hangvételű dala, amelyet A szolgálólány meséje ihletett. A szám a héten vált elérhetővé a streamingplatformokon, de előtte mindössze ötszáz CD-példányban lehetett hozzájutni egy, a fesztivál közelében található lemezboltban.

Ez a fokozatos megjelenés szokatlan súlyt adott az élő premiernek. A Serena Joy nem egy régóta ismert slágerként érkezett a színpadra, hanem olyan dalként, amelynek jelentését a közönség még csak elkezdte feldolgozni.

Rodrigo saját katalógusa közben végig jelen volt. A Drivers License, a Good 4 U, a Deja Vu és a Drop Dead biztosította a koncert gerincét, a vendégek és a feldolgozások pedig szélesebb történetbe helyezték ezeket a dalokat. Együtt rajzolták ki azt a vonalat, amely a hetvenes évek dalszerzői kitárulkozásától a kilencvenes évek alternatív popján át Rodrigo generációjáig vezet.

A Daisy Chain Fields első kiadása ezzel rögtön megtalálta a saját karakterét. Nem a méret vagy a látvány tette emlékezetessé, hanem az, ahogyan egy este alatt múlt, jelen és jövő került ugyanarra a színpadra. A Landslide utolsó hangjaival pedig nemcsak egy koncert ért véget: egy új fesztivál is megmutatta, milyen örökséget szeretne továbbvinni.