Paul Oakenfold és Ferry Corsten visszaviszi a trance-t a klubok sötétjébe

Hajnali kettőkor már nincs szükség udvariaskodásra. Paul Oakenfold és Ferry Corsten új közöse, a Metaverse rögtön egy súlyos lábdobbal nyit, és néhány másodperc alatt világossá teszi, hogy ezt a felvételt nem nosztalgikus trance-visszatekintésnek szánták.

A két producer neve önmagában elég lenne ahhoz, hogy előkerüljenek a kilencvenes évek végi klubéjszakák és a kétezres évek monumentális trance-korszaka. Oakenfold és Corsten azonban éppen azt kerüli el, ami egy ilyen együttműködés legnagyobb csapdája lehetne: nem próbálják újrajátszani 1999-et.

A Metaverse az Armada Music gondozásában érkezett, Oakenfold Mission Underground albumának részeként. Hangzásában pedig jóval közelebb áll egy mai, sötét peak-time szetthez, mint ahhoz a rádióbarát eufóriához, amelyet sokan automatikusan a klasszikus trance-hez kapcsolnak.

Az alap feszes és könyörtelen. Corsten produceri kézjegye különösen a ritmikai precizitásban érezhető: a lábdob folyamatosan előretolja a számot, miközben nincs szükség felesleges díszítésre ahhoz, hogy növekedjen a feszültség. Ez az a fajta groove, amely nagy hangerőn kezdi igazán megmutatni, mire tervezték.

Aztán kinyílik a tér.

A középső leállásnál széles atmoszférák, fényes szintiarpeggiók és lebegő textúrák kerülnek elő. Itt találkozik igazán Oakenfold filmes gondolkodása Corsten klubcentrikus precizitásával. Egy rövid időre eltűnik a padló a lábunk alól, de a Metaverse nem használja ezt ürügyként egy gigantikus, kiszámítható trance-drop felépítésére.

Éppen ettől működik.

Amikor visszatér a ritmus, a szám nem fullad bele a túlhúzott szintikbe. Inkább egy gördülő, basszusvezérelt groove-ra ül rá, a dallam pedig rétegként marad fölötte. A klasszikus trance eufóriája ott van a háttérben, de már egy keményebb, technósabb szerkezetbe zárva.

Ez különösen érdekes most, amikor a trance és a hard groove ismét egyre hangsúlyosabban szivárog vissza a klubokba és a fesztiválszettekbe. Egy új generáció olyan hangzásokat fedez fel, amelyek Oakenfold és Corsten számára nem archív felvételeket jelentenek, hanem saját zenei múltjukat.

A legegyszerűbb válasz erre az lett volna, ha előveszik a régi receptet. Nagy breakdown, még nagyobb dallam, aztán jöhet az euforikus feloldás.

A Metaverse ennél okosabban nyúl a saját örökségükhöz. Megtartja azt a feszültség–feloldás játékot, amely miatt a trance annak idején óriási terekben is működött, közben azonban mai ritmikai súlyt tesz alá. Nem múzeumba küldi a műfajt, hanem vissza a DJ-pultba.

És talán éppen ez a legérdekesebb abban, amikor két ennyire régi motoros újra találkozik a stúdióban. Oakenfoldnak és Corstennek már semmit nem kell bizonyítania a trance történetéről. A Metaverse inkább azt mutatja meg, hogy még mindig van mondanivalójuk a jelenéről.