Richie Hawtin új Plastikman-zenét komponált a Prada milánói kiállításához

Richie Hawtin és a Prada együttműködése újabb állomáshoz érkezett: a kanadai elektronikus zenész Plastikman néven készített eredeti kompozíciókat a divatház milánói Pradasphere kiállításához. A projektben a zene nem egyszerű háttérként szolgál, hanem a kiállítás koncepciójának része. Hawtin minden teremhez külön hanganyagot tervezett, amely az adott tér hangulatához, vizuális világához és a bemutatott történeti korszakhoz igazodik.

A Prada Galleria épületében megvalósult kiállítás a divatház történetét és kulturális örökségét mutatja be. A látogatók nem egyetlen, folyamatosan ismétlődő zenei anyagot hallanak, hanem olyan hangképekkel találkoznak, amelyek a termek közötti mozgással együtt változnak. A kompozíciók így a kiállítás bejárásának ritmusát is alakítják, miközben összekapcsolják a Prada múltját a kortárs elektronikus zenével.

Hawtin a Plastikman-projektben több mint harminc éve foglalkozik a minimalista elektronikus zene lehetőségeivel. Munkáira a repetitív ritmusok, a fokozatosan változó hangstruktúrák és a visszafogott, mégis intenzív atmoszféra jellemző. Ezek az elemek a Pradasphere számára készített kompozíciókban is megjelennek, de ezúttal más szerepet kapnak, mint egy hagyományos koncerten vagy klubfellépésen.

A producer a kiállításhoz finom frekvenciákból, ritmikai részletekből és egymásra épülő hangrétegekből álló anyagot készített. A cél nem az volt, hogy a látogatók figyelmét önálló zeneszámok kössék le, hanem hogy a hangok a kiállított tárgyakkal és az építészeti környezettel együtt fejtsék ki hatásukat. Hawtin szerint a zene olyan láthatatlan erőként működhet, amely egyszerre befolyásolja az érzelmeket és azt, ahogyan egy adott teret érzékelünk.

A milánói munka előzménye a 2023-ban Sanghajban megrendezett Pradasphere II, amelyhez szintén Hawtin készített eredeti Plastikman-kompozíciókat. A kínai kiállításon már megjelent az az elképzelés, hogy a hangzás ne váljon el a látogatói útvonaltól, hanem annak szerves részét képezze. A mostani projekt ezt a megközelítést viszi tovább, miközben a zenei anyag egy részét a milánói helyszín adottságaihoz igazították.

A két kiállítás közötti különbséget elsősorban az építészeti környezet adja. A milánói Prada Galleria a történelmi Galleria Vittorio Emanuele II épületegyüttesében található, ahol Mario Prada 1913-ban megnyitotta a vállalkozás első üzletét. A helyszín ezért nem pusztán kiállítótér, hanem a márka történetének egyik meghatározó pontja is. Hawtin kompozícióinak ebben a környezetben kell kapcsolatot teremteniük a több mint százéves örökség és a kortárs művészeti szemlélet között.

A Prada és Richie Hawtin kapcsolata ugyanakkor jóval túlmutat a Pradasphere kiállításokon. A zenész korábban öt Prada-divatbemutatóhoz komponált zenét, és meghatározó szerepet vállalt a Prada Extends nevű kulturális programsorozatban is. A kezdeményezés a londoni Tate Modernből indult, később pedig Tokióban, Miamiban és Bangkokban is megjelent, helyi művészeket és elektronikus zenei szereplőket bevonva.

A Prada Extends eseményei azt a kapcsolatot vizsgálják, amely a klubkultúra, a vizuális művészet és a divat között alakult ki. Hawtin részvétele ebből a szempontból következetes folytatása korábbi munkáinak, hiszen pályafutása során rendszeresen kísérletezett a zene és a vizuális megjelenítés összekapcsolásával. A Plastikman audiovizuális produkcióiban a fények, a vetítések és a hangzás gyakran egységes művészeti koncepció részeként jelentek meg.

A Pradasphere esetében azonban fontos különbség, hogy a közönség nem egy színpad előtt állva találkozik a zenével. A látogatók szabadon mozognak a kiállítóterek között, a hangok pedig ehhez az élményhez kapcsolódnak. A kompozíciók nem határozzák meg olyan közvetlenül a befogadás tempóját, mint egy koncerten, inkább a különböző terek karakterét erősítik, és összefüggést teremtenek a kiállítás egyes részei között.

A milánói projekt jól mutatja, hogy Hawtin számára a Plastikman továbbra sem kizárólag zenei előadói név, hanem kísérleti alkotói platform is. A Pradával közös munka ezúttal arra ad lehetőséget, hogy a minimalista elektronikus zene egy történeti és művészeti kiállítás részeként szólaljon meg. A látogatók számára a végeredmény nem különálló koncertélmény, hanem olyan kiállítás, amelynek megismerésében a hangoknak is szerep jut.