Sebastian Mullaert első kazettájától a tulumi hangkártya-javításig

Sebastian Mullaert a svéd elektronikus zene egyik sajátos alakja: a Minilogue Marcus Henrikssonnal közös munkáival vált ismertté, miközben szólóban és live előadóként is egyre messzebbre vitte az improvizatív, atmoszférákra épülő hangzását. A pályája korai időszakáról szóló történetekből az is kiderül, hogy ez a szemlélet már jóval az első komoly elektronikus megjelenései előtt kialakult.

Az első zenei élményét Jean-Michel Jarre Oxygène című albuma jelentette, amely kazettán került hozzá. Az első bakelitje már egészen más irányból érkezett: a The KLF The White Room című lemeze volt az, amely bekerült a gyűjteményébe.

Gyerekként a család Yamaha elektromos orgonáján kezdett zenélni, kilencéves korában pedig saját hangszert kapott: egy hegedűt. Édesapja közben olyan elektronikus eszközöket is tartott otthon, amelyek később fontos szerepet kaptak Mullaert zenei életében. Egy Roland TR-808 és egy Juno-60 is a családi felszerelés része volt, ezeket később ő örökölte.

Első zenekara a svédországi Hässleholmból származó DIM volt. A csapatban nem hagyományos módon használta a hegedűt: effektpedálokon keresztül játszott rajta, így a klasszikus hangszerből már ekkor elektronikus zenei környezetbe illeszkedő hangokat próbált kihozni.

Az első elektronikus live fellépése Malmöben, egy chillout szobában történt. Elektromos hegedű, sampler és groovebox alkotta a setupot, Mullaert pedig lassú, lebegő hangképeket épített belőlük. Ez a fajta élő, menet közben formálódó zene később a saját előadásainak is fontos része lett.

A korai live setup sem hasonlított a mai rendszerekhez. Mullaert egy Sony MiniDisc Portastudio négy sztereó csatornáját használta, a jelek be- és kikapcsolását pedig faderekkel oldotta meg. A módszer egyszerű volt, de már ugyanarra az alapelvre épült, amely ma is fontos számára: a zene előadás közben, nem teljesen előre rögzített formában alakul.

Első külső stúdióját Lundban bérelte, közvetlenül a munkaügyi hivatal fölött, miután otthagyta az építészeti tanulmányait. A tánczenei közegbe pedig egy kilencvenes évekbeli rave vezette be igazán. A Herrevads Klosterben tartott esemény meghatározó élmény lett számára, különösen azért, mert ma már mindössze néhány percre lakik a helyszíntől.

Nem minden korai fellépés hozott ilyen pozitív élményt. Egy kamarazenekari koncert előtt annyira izgult, hogy remegett a karja. Hegedűvel ez különösen kellemetlen helyzet, és akkor komolyan úgy érezte, hogy talán soha nem lesz belőle hivatásos zenész.

A felszerelései között is akadt olyan darab, amelynek az elvesztését ma is sajnálja. A Space Echo például Skee Maskhoz került, amikor Mullaert eladta. Jó helyre ment, de ettől még hiányzik neki. Az Elektron Octatrackkel viszont éppen az ellenkezője történt: nagyra tartotta a gépet, de saját bevallása szerint soha nem sikerült igazán megtalálniuk a közös nyelvet.

Az első autogramkérésre a mexikói Juárezben került sor. Mullaert szerint még az sem volt teljesen biztos, hogy az illető tudta, pontosan kitől kér aláírást, a helyzet inkább arról szólt, hogy ott mindenkitől gyűjtötték az autogramokat.

Az egyik legkeményebb technikai helyzet a 2000-es évek elején, Tulum tengerpartján következett. Meghalt a hangkártyájuk, ezért nem maradt más lehetőség, mint szétszedni az eszközt, majd újraforrasztani a kimeneteit. A mai, kiforrott live rendszerekhez képest meglehetősen barkácsmegoldás volt, de pontosan az ilyen helyzetek mutatják meg, mennyire más körülmények között indult Mullaert élő elektronikus zenei pályája.

Sebastian Mullaert 2013-ban Budapestre is érkezett volna Minilogue néven, az eseményt azonban a helyszín engedélyének visszavonása miatt el kellett halasztani: