Sirât – Spirituális rave a marokkói sivatag szívében

A Sirât nyitójelenete azonnal magával ragad: egy hangfalakból álló fal olvad bele a marokkói hegység sziklái közé, mintha mindig is ott lett volna. Ezekből árad a zene és a ritmus, mely az extázisban táncoló testeket hajtja, miközben egy kereső számára pusztán zajként hat.

Oliver Laxe, aki spirituálisan mély filmjeiről ismert, ezúttal is a tér, a hang és a tudat határára vezeti a nézőt. A történet középpontjában egy apa (Sergi López) és fia áll, akik egy távoli rave helyszínén keresik a hónapokkal korábban eltűnt lányt, Mart. Az eltűnés a végtelen szabadság és az éjszakai élet csábításának világában történt.

A Sirât nem csupán családi dráma: ez egy nyers és kompromisszummentes filmélmény, amely 16 mm-es hipnotikus képekkel és Kangding Ray sodró zenéjével vezeti végig a nézőt a fájdalom, a csend és az extázis útján. Mar keresése lassan egy létezési utazássá alakul – egy vadonon át, ahol a karakterek akár önmagukat is elveszíthetik.

A hangdizájn kulcsszerepet játszik ebben az utazásban. Laia Casanovas olyan hangarchitektúrát teremtett, amely egyszerre festi meg a tájat és mélyíti el a drámai pillanatokat. A hangok és a zene szinte megkülönböztethetetlenül fonódnak össze: a rave résztvevőinek ezek ritmusok, az apa számára viszont csupán egy lüktető zaj, amely egyszerre taszítja és vonzza.

A film az extázis és a kétségbeesés határán mozog, egyre mélyebbre vezetve a sivatagba, ahol elvileg csak a szélnek kellene hallatszania – ám még ott is visszhangzanak a kitörölhetetlen ritmusok. A hang itt nemcsak kíséret, hanem a mozgás motorja és a belső utazás tükre.

A Sirât elnyerte a zsűri díját Cannes-ban, megosztva Mascha Schilinski In die Sonne schauen című filmjével. A zsűri ezzel jelezte: a hangdizájn és az audiovizuális megoldások nemcsak kiegészítik a történetet, hanem akár túl is szárnyalhatják annak hatását.

A kritikusok is rajonganak: a Variety „őrült utazásként” jellemzi a filmet a sivatag tüzében, amely egyszerre zavarba ejtő és lenyűgöző, komoly kultuszpotenciállal. A The New Yorker pedig „rémálomszerű, mégis elbűvölő élményként” írja le, amely tele van rendkívüli szeretettel és gyengédséggel.