Ultra Caro: az álomszerű hyperpop és a nosztalgikus zajok mestere

Ultra Caro neve ismerősen csenghet azoknak, akik a PC Music világában otthonosan mozognak – a Planet 1999 shoegaze-pop kollektívájának tagjaként és Charli XCX vagy Hannah Diamond dalainak vendégvokalistájaként már korábban is felkeltette a figyelmet. Most azonban saját útját járja, és a ‘counting sheep’ című dupla kislemezével új, intim és kísérletező zenei tereket térképez fel. A hangzásvilág, amelyet otthoni stúdiójában épít, a hyperpop éles vokáljait, a 808-as dobgépek lüktetését, shoegaze gitárokat és vintage szintetizátorokat kever egyedi és érzelmes kompozíciókká.

A DIY megközelítés nem csak esztétika Ultra Carónál, hanem filozófia is. Elmondása szerint nem szeret keverőmérnökökre hagyatkozni, mert zenéiben fontos a véletlenszerűség és a kontrollált káosz. Ennek jegyében gyakran nyúl régi eszközökhöz, és kerüli a túlzottan steril hangzást – úgy érzi, a hibák is hozzátartoznak az őszinte kifejezéshez.

A női producerek szerepéről is markáns véleménye van: szerinte a zenekészítés önmagában már egyfajta állásfoglalás lehet, egy lehetőség arra, hogy a nők saját nézőpontjukból mesélhessenek a világról. Bár nem tudatos döntés volt, hogy saját zenéit maga készíti el, ma már elengedhetetlennek érzi, hogy a dalok minden részlete az ő fejéből és kezéből szülessen meg.

Stúdiója London Hackney Wick negyedében található, mégis legtöbbször a hálószobájából dolgozik. A legújabb szerzeménye a Permut8 plugin, amit egyelőre csak ismerkedés szintjén használ, de már most izgatja a benne rejlő lehetőségek sora. Emellett olyan eszközökre esküszik, mint a Roland JV-2080, amelynek hangszínei különös álomszerű dimenziókat nyitnak meg – különösen a ‘moonrise’ című dalban hallható ez érzékletesen.

Ultra Caro zenéje sokszor gyermekkora emlékeiből táplálkozik: Dél-Franciaország lankái, a nyári fülledtség, a magányos álmodozások egyaránt visszaköszönnek kompozícióiban. Nem szentimentálisan, inkább tudatalatti víziók formájában, mintha ezek a helyek ma is élő szellemekként kísérnék művészi világát.

Pályája egyik legnagyobb tanulsága még fiatal korához köthető: egy ének meghallgatáson azt mondták neki, hogy egy művész nem azért van, hogy szeressék, hanem hogy adjon. Ez a mondat máig vezérfonal számára – az őszinte önkifejezés, az adás öröme és a saját hang követése az, ami ma is hajtja előre. És ha így halad tovább, egyre több álmodó hallgató találhat otthonra az ő világában.