Sirāt: amikor a rave végre valóságosan jelenik meg a vásznon

A klubélet filmes ábrázolása ritkán találkozik a valósággal. A legtöbb moziban neonfényes, steril „bulikat” látunk, ahol a statiszták olyan zenére táncolnak, amit valójában nem is hallanak. A rave azonban sosem pusztán zene: izzadság, kollektív lüktetés és névtelen közösségi élmény, amelyet nehéz műtermi körülmények között visszaadni. A Sirāt című film éppen ezt a sztereotípiát töri meg.

Az Oscar-jelölt alkotás – amely a legjobb nemzetközi film kategóriában is versenyben van – nem hollywoodi extrákkal, hanem a szcéna valódi szereplőivel dolgozott. A rendezők tudatosan kerülték a hagyományos castingügynökségeket: a fontos szabad parti jelenetekhez az underground közösség aktív tagjait hívták meg, így a vásznon látható arcok nem eljátsszák, hanem megélik a kultúrát.

A történet középpontjában egy apa, Luis és fia, Esteban állnak, akik eltűnt lányukat, Mart keresik az underground rave világában. A film egyszerre személyes és társadalmi dráma, amely az identitás, a hovatartozás és a peremhelyzetek kérdéseit vizsgálja. A sivatagi fesztivál atmoszférája nem háttér, hanem érzelmi mag: a káoszban megszülető közösség a történet lelke.

A hitelességet tovább erősíti, hogy a lemezjátszók mögött olyan ikonikus alakok álltak, mint Sebastian Vaughan, ismertebb nevén 69db, a kilencvenes évek brit szabad parti kollektívájának, a Spiral Tribe-nak meghatározó figurája. A produkció valódi, többnapos zenei jelenetekkel dolgozott, nem rövidre vágott filmes imitációval.

Óliver Laxe rendező így fogalmazott: „A filmekben a valóságot általában a mozi szabályaihoz igazítják. Mi azonban az ellenkezőjét tesszük: alkalmazkodunk a valósághoz. A rave-rajongók azt mondták, hogy a zene nem állhat meg három napig. Nagyon örültünk ennek az ötletnek.” Ez a hozzáállás adja a Sirāt különleges erejét.

A történet végül váratlan fordulatot vesz, amikor rádióadások fegyveres konfliktus kezdetéről számolnak be, és a katonaság megérkezik, hogy lezárja a sivatagi fesztivált. Az útifilm-szerű keret így egyszerre válik személyes drámává és társadalmi látleletté.

A Sirāt nem romantizálja az undergroundot, de nem is karikatúraként kezeli. Élő, lélegző közegként mutatja meg, amelyben a zene nem díszlet, hanem menedék és identitás. Az, hogy egy Oscar-jelölt film ilyen komolyan veszi a rave kultúrát, mérföldkő lehet az underground közösség számára.