Mark Hoppus megható beszéddel méltatta Mike Dirnt életművét

Különleges pillanatnak lehettek tanúi a 2026-os Bass Magazine Awards díjátadó résztvevői, amikor Mark Hoppus, a Blink-182 basszusgitárosa adta át az életműdíjat Mike Dirntnek, a Green Day ikonikus tagjának. Hoppus beszéde egyszerre volt személyes, humoros és mélyen emberi, egy olyan pályát méltatva, amely generációk gondolkodását formálta.

Hoppus a színpadon felidézte azokat az időket, amikor még garázszenekarban játszott, és csak álmodott arról, hogy egyszer stúdióban rögzíthet egy dalt. Elmondása szerint a kilencvenes évek elején a Green Day zenéje volt az, ami igazán megérintette, és ami megmutatta számára, hogy a punk nemcsak hangos és gyors lehet, hanem karakteres és emlékezetes is. Szavai szerint Dirnt játéka mindig is a „mély hangzás dobogó szíve” volt számára.

Külön kitért a Kerplunk albumra, amely számára a Ramones és a Descendants világának sajátos, ösztönös keverékeként hatott. Mike Dirnt basszusjátéka nemcsak hallgatóként, hanem zenészként is erősen befolyásolta Hoppust. Ennek egyik kézzelfogható példája a Blink-182 What’s My Age Again? című dalának ikonikus nyitása, amely – Hoppus elmondása szerint – a Green Day J.A.R. egyik félresikerült próbálkozásából nőtte ki magát.

A beszéd során szóba került a két zenekar közös turnéja is. A Pop Disaster Tour, ahol a Blink-182 és a Green Day együtt járta a világot, Hoppus számára élete egyik legmeghatározóbb élménye maradt. Nemcsak szakmailag, hanem emberileg is szorosabbra fűzte a kapcsolatot a két banda tagjai között.

Hoppus különösen meghatóan emlékezett meg arról az időszakról, amikor súlyos betegséggel küzdött. Elmondta, hogy Mike Dirnt akkor is és azóta is barátja maradt, rendszeresen érdeklődött az állapotáról, és még egy saját aláírásával ellátott Telecaster basszusgitárt is küldött neki, hogy erőt adjon a nehéz napokon.

Beszédét Hoppus ezekkel a szavakkal zárta: „Mike Dirnt egy kicsit rockabilly, kicsit punk rock, de mindig a saját útját járja. Mesteri kézműves, nagyszerű barát – és mindig a mély hangzás dobogó szíve marad.” A közönség álló tapssal fogadta a gondolatokat, amelyek nemcsak egy életműről, hanem egy valódi barátságról is szóltak.